Láttuk Jerzy Andrzejewskit jőni hegyeken szökellve. Láttuk Salingert, amint magasabbra ácsoltatja a tetőt, mert Marsként jő a vőlegény, nagyobb a legnagyobbaknál!. Kezdhettük volna az üvöltő Allen Ginsberggel: „Láttam nemzedékem legjobb elméit az őrület romjaiban, hisztérikusan/ lemeztelenedett éhezőket, a néger utcákon vonszolva magukat hajnalban egy mérges belövés tűjét áhítozva.../ kik hetvenkét órát autóztak árkon-bokron át hogy kitalálják nekem van-e/ látomásom vagy neked van-e látomásod vagy neki van-e látomása/ mely megfejti az Örökkévalóságot/.
Nem jó: ez így a még túl fenségesen csöpögős ötvenes évek. Olvassuk inkább a Las Vegasban félelemtől reszkető Hunter S. Thompsont a mámoros ’60-as évtizedből: „Igen, azt hiszem, ez volt a lényeg: hogy elkerülhetetlenül győzedelmeskedni fogunk a múlt pokoli erői felett… Egyszerűen az energiánk fog diadalmaskodni… egy magas és gyönyörű hullám taraját lovagolta az egész nemzedék. Most pedig, nem egész öt év elteltével, kapaszkodj fel egy meredek hegyoldalra itt, Las Vegasban, nézz Nyugatra, és... szinte láthatod az árvízveszély-táblát – a partszakaszon, ahol végül megtört és elült az a hullám.”
Nem kellene így kezdeni, mert az a nemzedék, amelyről most beszélünk, gyűlöli és tagadja nemcsak az ötvenes-hatvanas éveket, hanem az európai ember szemét tágra nyitó felvilágosodást is, a már kissé unalmassá vedlett francia polgár 1789-es nyaktilós heveskedésével együtt. Tagadja, pedig minden nemzedék jön valahonnan, állítsa bár mind magáról, hogy a semmiből termett elő, amikor legázolva elődeit, új világot teremtve valójában csak megigazgatja a folytonosság rongyszőnyegének rojtjait. Mert a generációk egymás vállán állnak. Ezért nem elegáns a hajdani fiatal demokraták szemére hányni „Az” előtt szerzett életrajzi foltjaikat. Ők az összecsapott bokájú, haptákos kötelékig jutottak, nem látták, nem akarták látni, hogy Bethlen István helyett Gömbös Gyulához vezet az első tétova lépések utáni pálfordulásuk. A demokrácia vitalitását végleg elnyomta az intézményi megszokás. De kiket lehelt volna ki magából az a régi, lassan oszló társadalmi tetem, ha nem azokat, akik belőle újjászülethetnek? Volt tehetségük, fantáziájuk, legfőképpen akaratuk. A történelem határozott mozdulata megkímélte őket attól, hogy megalkuvó reformerek, vagy meg nem alkudó disszidensek legyenek. 1989-ben egy világ leáldozott, és aki be tudott pillantani a jövő sötétjébe, olyan horizont tárult eléje, hogy beleszédült. Kegyelmi pillanat volt, amikor annyira szabadon mozoghatott egy nyaktörőnek indult nemzedék, mint éppen ez. Csak rajta múlt, hogy saját nyakát szegte.
Nem mondhatni, hogy ne érezték volna a kezdet kezdetén azt a mérhetetlen szabadságot, amivel a történelem megkínálta őket. Az újszülött tisztaságával lubickoltak benne. Megvető éleselméjűséggel átkozták azt a konzervatív szellemet, amelyet kísértetként felbukkanni láttak, okosak voltak, mind szilajabb biztonsággal lovagoltak a magas és gyönyörű hullám taraján. De arról, ami a hullámtarajt repítette, a mélyről, csak annyi tapasztalatuk volt, amennyit az elátkozott, bezárt poshadtságból gyerekkoruk emlékezete megőrzött.
Ne becsüljük le azt az elszántságot, ami a minden ellenkezést leverő családi otthonból, a lelátó nélküli göröngyös futballpályáról, a szikár, izmos pofonok karéjából az országvezetők székébe vezet. Más nemzedékek is megszédültek volna ettől a hihetetlen rohanástól, amelynek sikeréhez csak annyi kellett, hogy megforduljanak a damaszkuszi úton, ami fölött egyszer mindenki életében szemet huny az Isten. Oly nekiveselkedett elhivatottsággal akarták eltörölni a régi világot és megteremteni saját, új világukat, hogy közben észre sem vették, hogy e teremtésben elhullajtanak értéket, mértéket, erkölcsöt. Mindent, amivel elkerülhették volna azt, hogy méltánytalannak bizonyuljanak a teremtésre. Az elátkozott atyai pofonokból dicső nyakasságot hazudtak, a szabadságból a kulcsra zárt birtok kolbásztöltő apológiája lett, a magabiztosságból önhittség, a tisztes gyarapodásból legázoló habzsolás, szűkmarkú herdálás, a tőkét kezelő pártbürokratákból állami mameluk-háló, az országból meg gyodával kerített, védendő ketrec, a nemzetből orránál fogva vezetett, kenyérrel zsarolt köznép. Közösségből megvetett, kiröhögött, tudatlan, proli tömeg, amely annyit ér amennyije van, de amelynek nem lehet semmije, ha jól hallhatóan nem ropog a gerince. A szabadság világának álmából, amit egy varázslatos pillanatra magunk is elhittünk, ábránd lett. Roncs-ország, roncsvilág ábrándja. Selymesen nyakunkba tekeredő kötél.
Mint minden nemzedék, a hajdani fiatal demokraták is őszintén, majd mind mélyebb cinizmussal hitték, hogy elkerülhetetlenül győzedelmeskedni fognak a múlt pokoli erői felett, vagy afelett, amit annak gondoltak. Hogy egyszerűen csupasz erővel diadalmaskodnak. Aztán felelőtlen mohóságukban belegabalyodtak a saját új világukba, saját jólétüket hazudva a megtévesztetteknek. Egyetlen vezér árnyéka mögé bújt a vigyorivá lett nemzedék, amely elherdálta önmagát és önmagával együtt országát is.
Az Európát, a világot elözönlő magas és gyönyörű hullám taraját lovagolták. Most pedig, nem egész harminc év elteltével, ha verítékes fáradtsággal felkapaszkodunk egy meredek hegyoldalra, és Nyugatra nézünk, amerre ez a nemzet mindig tekintett, szinte láthatjuk a figyelmeztető árvízveszély-táblát – azon a partszakaszon, ahol végül megtörik és lassan elül az a hullám.
Lessük az elsimult vizet, jön-e másik taraj, s ki nyergeli meg, ha a teremtő történelem kegyességét ismét kiérdemeljük. Majd. Egyszer.
