Üdvözlendő, hogy a Demokratikus Koalíció a Magyar Szocialista Párttal együtt hirdetett bojkottot a kvóta-referendum ügyében, komoly szkepszissel fogadom ugyanakkor mindazon politikusok szavait, akik máris a két szervezet fúzióját vizionálják. Korántsem Gyurcsány Ferenc megosztó személyisége miatt. „Ennek az embernek volt lehetősége az országot, a pártot irányítani és látjuk az eredményeket” – jelentette ki a volt kormányfőről Harangozó Tamás, az Országgyűlés honvédelmi és rendészeti bizottságának MSZP-s alelnöke. E bírálat nem annyira Gyurcsány személyének, mint inkább az általa egykor folytatott politikának szól: a szociáldemokrácia ideológiai tablójától való eltávolodásnak, a tőke által kikényszerített neoliberális fordulatnak. Annak az érának, amely a „nem fog fájni” jelszóval kezdődött, hogy aztán Bajnai Gordon kegyetlen őszinteséggel megfogalmazott „fájni fog” szlogenje tetőzze be.
Méltánytalanok lennénk persze a DK elnökével szemben, ha nem jegyeznénk meg, hogy intézkedéseit megelőzően ő a demokratikus játékszabályoknak megfelelően mindig egyeztetett az érdekvédelmi szervezetekkel. A jogos társadalmi elégedetlenséget azonban saját érdekeitől hajtva a végletekig felerősítette a néptribun szerepében tetszelgő Orbán Viktor. A teljhatalom birtokában aztán ugyanazt a neoliberális gazdaságpolitikát folytatta, amely egyébként a baloldal katasztrofális vereségéhez vezetett 2010-ben. Egy nagyon fontos különbséggel. A második, illetve harmadik Orbán-kabinet beiktatásától kezdve semmiféle egyeztetést nem folytat intézkedései érintettjeivel, voluntarista módon végigviszi akaratát. A miniszterelnök „keményen dolgozó kisemberekről” szónokol, de demagógiája sem fedheti el azt a tényt, hogy csupán a kormány holdudvarába tartozó oligarchák jólétével törődik. Felmondja a társadalmi szolidaritás elvét, minden hátrányos helyzetű csoportot szociális érzéketlenségével bünteti.
Ha Gyurcsány pártja és az MSZP a következő törvényhozási választáson egymással együttműködve véget akarnak vetni ennek a lidérces álomnak, mindenekelőtt ideológiai ellentéteiket kell elsimítani. Harangozó Tamásnak igaza van: nem folytatható a 2010 előtti korszak a demokratikus ellenzék győzelme esetén. A baloldalnak tudatosítania kell a választókban, hogy a tőkének éppen a hazánkban jelenleg regnáló rezsim tevékenysége felel meg leginkább. A szakszervezetek ellenállásának letörése, a megosztó politika, a szociális kiadások radikális csökkentése. Lionel Jospin francia ex-kormányfő szavait kell magunkévá tennünk: „Piacgazdaságot igen, piaci társadalmat nem akarunk!”
Orbán Viktor Magyarországon a jobboldal fundamentalista fordulatát vitte végbe az elmúlt hat évben, hiszen a jobboldali pártok világszerte hagyományosan a tőke szószólói. Erre válaszul a magyar baloldalnak is vissza kell térnie önnön gyökereihez. Mert az egykori keleti blokkban szocializálódott választópolgár, aki nem hördül fel szabadságjogai egyre leplezetlenebb megnyirbálása, az esztelen pazarlás, a háborús bűnösök rehabilitálása vagy a korrupció miatt, bizony, meg fog mozdulni, ha az életminősége a tét.
