Augusztus 20-án ma a nemzettudatunkat hosszú évszázadok távlatában átformáló államalapítást ünnepeljük. Eszmetörténeti utóhatásai ma is tapasztalhatóak, de az idők folyamán ért "sérülések", és az újra és újra felbukkanó tudatos hamisítások ugyancsak nyomot hagytak rajta, megnyitva ezzel - a tudatlanságból fakadó lebecsüléstől a zavaros misztifikálás túlzásaiig tartó - félreértések máig lezáratlan Pandora-szelencéjét.
Mindez végső soron a nemzettudat elbizonytalanodásához vezetett. Az egymással ellentétes vélemények küzdelme a nemzeti összetartozás szükségszerű követelményétől fosztotta meg hazánk állampolgárait. Majd a kölcsönös felelősségvállalás hivatása helyett a kérlelhetetlen szembenállás próbakövévé tették az aktuális hatalomgyakorlók által kisajátított nemzettudatot. Csakhogy amit bizonyos politikai körök kisajátítanak abból éppen az a fundamentum hiányzik, amelyre a nemzet egészének önértelmezése biztonságosan fölépíthető.
Szent István nemzettudata
Első királyunk államszervezése a nemzettudatot a keresztény Nyugathoz kapcsolta. Ez mindjárt két – politikai és vallási – vonatkozásban gazdagította a korábbi önértelmezést: az európaisággal és az ahhoz szorosan tartozó kereszténységgel. Az utóbbit félreérthetetlenül jelezte nemcsak az államalapítás „tartozékainak” tekinthető egyházi javadalmak bőkezű adományozása, és a vallásgyakorlatra vonatkozó törvények szigorúsága, hanem az is, hogy felajánlotta az országot Szűz Máriának, amely a nemzet létét szakrális relációba emelte.
Mennyire volt ez az uralkodói akarat összhangban az akkor még a kereszténységtől idegenkedő nemzet meggyőződésével? Kevéssé. István döntését mégsem lehet a későbbiek során gyakran tapasztalható - a nemzettudatot illetéktelenül befolyásoló, politikai érdekekből származó – önzésnek, egyeduralkodói döntésnek minősíteni. Éppen ellenkezőleg: a nemzet sorskérdésével való azonosulás jellemzi. Hiszen már magának a kereszténységnek a fölvétele is olyan kortörténeti parancs volt, amelyet megmaradásunk érdekében mindenképpen vállalnunk kellett.
Akik tehát napjainkban is azzal kísérleteznek, hogy a magyarságtudatot a kereszténység előtti állapotában, „idegen hatásoktól mentes" eredetiségében, mint követendő példát elevenítsék föl, azok semmit sem értenek abból, amit Szent István király képviselt. És ezért is utasítják el a Nyugat iránti elkötelezettséget, és a nemzettudat elválaszthatatlanságát az azt erősítő európaiságunktól.
A nemzettudat nem egy pillanatnyi föllángolás eredménye, nem a realitásoktól elrugaszkodó naiv "lelkesedés", amely mint oly’ sokszor a történelmünkben,a vesztébe rohan, hanem a múltat és jövőt magába foglaló sorsközösség felelősségteljes vállalása. Szent István államférfiúi bölcsessége kiváltképp abban nyilvánult meg, hogy a múltat a jövő mérlegére helyezte, ennek következtében a magyarságnak a kereszténység előtti hagyománya visszavonhatatlanul a nemzettudat perifériájára szorult.
Istvánnal a nemzet önértelmezésben új időszámítás kezdődik. S ez akkor is így van, ha még hosszú időn keresztül tovább élnek a pogány hagyományok, de ezek már nem a nemzettudat alakító tényezői, hanem az ezoterikus hiedelmek világához tartozó babonák.
A védőbástya
A kereszténység fölvételét megelőző kor iránti nosztalgia nemcsak István szellemiségével kerül szembe, hanem az ő útmutatását és értékrendjét tudatosan vállaló történelmi századaink legnagyobb magyar személyiségeivel is. Jóval az Árpád-ház kihalása (1305) után is - s különösképpen a törökökkel folytatott háborúk során - általános volt az a megingathatatlan meggyőződés, hogy a magyar hazafiság, a haza hősies védelme elválaszthatatlan a keresztény Európa védelmétől. Történelmünk a reformáció koráig nem tesz semmiféle különbséget a magyar nemzetért és a keresztény Európáért hozott áldozatvállalás között. Magyarságtudatunk az európaiságtól elszakíthatatlan, sőt, abban gyökerező identitás.
Történelmi szerepvállalásunkat a kívülállók, a külföld, velünk azonos módon értékelte. A pápa 1410-ben a Zsigmond királyhoz írott levelében Magyarországot a „keresztény hit pajzsának és bevehetetlen védfalának” nevezte. I. Ulászló a „morus et clipus fidelium”, „a hit fala és pajzsa” kifejezést használta. Az olasz humanista, Cuspisianus a védőbástyát már nemcsak a királyra és harcoló csapatokra érti, hanem az egész országra kiterjesztve is értelmezi.
A Szent István által képviselt nemzettudat szakrális mivoltában is visszhangra talál az országot védelmező hazafiak gondolatvilágában. Zrínyi Miklós a „Szigeti veszedelemben” Máriához fohászkodik, hogy a pogány török elleni hősies küzdelmet reálisan, a valóságnak megfelelően adhassa vissza a költeményében: „Te, ki szűz Anya vagy, és szülted Uradat / Az, ki örökkén volt, s imádod fiadat, / Úgy, mint Istenedet és nagy monarchádat: / Szentséges királyné! hívom irgalmadat. / Adj pennámnak erőt, hogy írhassak mint volt.”
S mivel a 18-ik századig, Kölcsey előtt nem volt általánosan elfogadott himnuszunk, a katolikusok a „Boldogasszony Anyánk” kezdetű egyházi népéneket, a protestánsok a „Tebenned bíztunk eleitől fogva” kezdetű 90-ik zsoltárt nemzeti hitvallásként énekelték.
A koronaeszme
A Szent Korona-tannak vagy - a világnézeti különbségekre tekintettel - a koronaeszmének döntő szerepe volt a magyar nemzettudat kialakulásában. Nem térhetünk ki részletesen a történelmünkben kikristályosodó korona-értelmezés minden részletére, csak egyetlen mozzanatot emelünk ki, mégpedig abból a korból, amelyben az országnak nemcsak a szuverenitása, hanem a léte is veszélybe került. Hunyadi János fellépésének idejéről van szó, és az 1440-es budai országgyűlés latin nyelvű dekrétumáról, amelyben megfogalmazódik, hogy „a koronázás mindig az országlakók akaratától függ, és a korona hatékonysága és ereje az ő jóváhagyásukon alapul”. Az okmányban rendkívüli dolog történik, mert nem az elkülönítő nobilis (nemes), hanem az egészen általános regnicola (országlakó) szót használja, és ennek önálló döntésére, akaratára (voluntas) hivatkozik. „Az 1440-ben hangoztatott ’országlakó’ kifejezés őse annak – írja Dümmert Dezső -, amit később majd a ’nemzet’ minden rendet és réteget magába ölelő fogalma tud nyújtani.”
A koronaeszméből forrásozó nemzet-fogalom lehetőséget teremt a Deák Ferenc nevével fémjelzett, az ország területén élő lakosság – vallástól, származástól függetlenül - minden egyes tagját magába foglaló „politikai nemzetértelmezés" egyetértő elfogadására. Itt is megnyilvánul, hogy a múltban a szakrális elemekkel megerősített felismerések nemcsak a hagyományok világában otthonosak, hanem előremutatóak is lehetnek: képesek arra, hogy a jövő megváltozott körülményei között továbbfejlődjenek.
A korona ezért nem tekinthető pusztán a letűnt feudalizmus jelképének, amit demokratikus szellemiségünk felsőbbsége alapján avíttnak tarthatunk, és kedvünk szerint svájcisapkának csúfolhatunk, hanem a nemzettudat tiszteletre méltó szimbóluma. Mégpedig egy egészen speciális jellegű nemzeti ereklye. Történelmi ismeretek híján azonban minduntalan belekerülünk egyik oldalról a lebecsülésbe, másfelől a túlzott, és forrásértékű adatok híján az igazolhatatlan misztifikálásba.
A hagyomány ereje
Bibó István a nemzetet hazát teremtő közösségként definiálja. S mint a történelembe „belépő” közösségnek megszületnek a maga sajátos, mással össze nem cserélhető hagyományai, és azok is, amelyek a vele rokonságban-kölcsönhatásban élő nemezetekhez kötik.
A nemzeti tudat az idők folyamán tapasztalható változatossága ellenére megőrzi azonosságát, változásai során sem tagadhatja meg a rá jellemző, és jellemét alakító előzményeit. Már csak azért sem, mert - s erre Walter Lippmann hívta fel az állandóan új kihívásoknak kiszolgáltatott modern társadalmak tagjainak a figyelmét - a nemzet egy olyan sajátos entitás, amely nemcsak azok között van, akik élnek, hanem azok között is, akik már meghaltak, és akik még csak ezután fognak megszületni.
Az eljövendő nemzedéket még nem ismerjük, de ők biztosan ismerni fognak minket ugyanúgy, ahogy mi is az elődeinket. Mert a nemzetnek úgy és akkor leszünk a tagjai, amikor átvesszük az örökséget. Noha az átadás-átvétel korántsem zökkenőmentes. Napjainkban a legkevésbé. A posztmodern társadalom egyre fejlettebb kritikai érzékkel rendelkezik a rábízott hagyományokkal szemben.
De „akármit tesz is, örökös" – írja Mircea Eliade „A szent és a profán” című könyvében. Majd így folytatja: „Nem képes végérvényesen kioltani múltját. Egy sor megtagadásból és lemondásból tevődik össze, de még mindig kísértik azok a valóságok, amelyeket elutasított és megtagadott. Saját világot akart, s ezért deszakralizálta azt a világot, amelyben elődei éltek; ámde ehhez elődei viselkedése ellen kellet fordulnia, s érzi, hogy ez a viselkedés, ilyen vagy olyan formában, léte legmélyebb alapján még mindig megnyilvánulhat.”
De hogy miként nyilvánulhat meg, arra Lippmann ad szemléletes választ: a nemzettudat vállalása az, „ami miatt a fiatal férfiak meghalnak a csatában a hazájukért, és ami miatt az idős emberek ültetnek olyan fákat, amelyeknek árnyékában sosem lesz módjuk üldögélni”.
Hamis illúziók
A Szent Korona-tan jogelméletével foglalkozó kutatások tiszteletre méltó eredményei mellett, sokszor azzal összekeveredve, félreértelmezések és naiv túlzások is egyre gyakrabban tapasztalhatóak, hamis illúziókat tápláló politikai szándékoktól vezérelve. Visszatetsző adaléka ennek a jelenségnek a Horthy-korszak kritikátlan magasztalása, amely csak a felszínt nézi. Kétségtelen, hogy a magyar történelemnek ez egy olyan szakasza, amelyben a Szent Koronára, mint minden hatalom forrására való hivatkozás erőteljesen jelen van, Szent István kultusza virágzik, és az országgyarapítás ténye azt a látszatot kelti, mintha a Szent István Magyarországának visszaállítása történne. A kormányzó az a "gyémánttengely", amely körül az ezeréves Magyarország forog.
Holott első királyunk szellemi hagyatéka, ahogy azt a fiának, Szent Imrének szánt Intelmeiben olvasható, valójában teljesen idegen attól az értékrendtől, ami a Horthy-korszakban érvényesült. Szent István állameszméje nem ismeri az állam polgárainak származásuktól függő megkülönböztetését. A zsidó törvények, a numerus clausus beterjesztésekor ezért mondja el a kiváló egyházjogász, Serédi Jusztinián bíboros-hercegprímás emlékezetes felsőházi beszédét, amelyben figyelmezteti a törvényhozást, hogy az állam, ha meg akar felelni a saját kritériumainak, nem tehet semmiféle különbséget az állampolgárai között. Nem tehetné, de mégis megteszi. És nincs megállás. A deportálások során már egy idegen hatalom kényére-kedvére szolgáltatja ki az állam a polgárait.
A Szent István-i állameszme súlyos sérülését nem teheti meg nem történtté a területi gyarapodás sem. A korona birtoklási jogának érvényesítése anakronisztikus, hiszen a kereszténységtől idegen, sőt azzal ellentétes, barbár hatalomra támaszkodva történik. Az országrészek visszaszerzése az egész ország szuverenitásának elvesztéséhez vezet. A Szent Korona-tanra épülő történelmi alkotmány jogfolytonossága nem Magyarország 1944-es német megszállásakor szűnt meg, hanem jóval előbb, már a Horthy-korszakban, amikor lépésről-lépésre adtuk föl a Szent István állameszméjének keresztény értékrendjét és az attól elválaszthatatlan szuverenitás-elvet.
A magát kereszténynek és nemzetinek valló kormányzatunknak könnyen felhasználható, politikai céljait szolgáló eszköze ez a hamis illúziókkal terhelt nemzettudat. Ugyanannak vagyunk tanúi, amiről annak idején Márai Sándor, ezt írja:
„Úgy látom és tapasztalom, hogy te – szóval, ünnepélyesen, írásban és a dobogókon – inkább az államszeretetről teszel bizonyságot és hitvallást. A hazától ugyanis nem lehet várni semmit. A haza nem ad érdemrendet, sem állást, sem zsíros kenyeret. A haza csak van. De az állam ad finom stallumot, csecse fityegőket szalonkabátodra, príma koncot, ha ügyesen szolgálod, ha füstölővel jársz körülötte, ha – férfiasan, kidüllesztett mellel – megvallod a világ előtt, hogy te szereted az államot, akkor is, ha kerékbe törnek. Általában nem törik ezért kerékbe az embert. Éppen ezért, minden államszeretet gyanús. Aki az államot szereti, egy érdeket szeret. Aki a hazát szereti, egy végzetet szeret. Gondolj erre, mikor hörögsz a dobogókon és melled vered.”
