Mielőtt hozzáfognánk a krakkói világtalálkozó üzenetének elemzéséhez, érdemes felidéznünk egy tanulságos párbeszédet, amely több mint egy évtizeddel ezelőtt a Popper Péterrel készített interjúban - ugyanennek a lapnak ugyanebben a mellékletében - jelent meg.
„Egy alkalommal beszélgettem Pilinszky Jánossal – meséli a neves pszichológus -, és a katolikus költő megjegyezte:
- Utállak benneteket pszivel kezdődő foglalkozásúakat.
- Miért utálsz, János?
– Mert nagyon nagy terheket raktok az emberekre. Azt hirdetitek, hogy minden emberi problémának van megoldása. Ezzel sikerül elérnetek, hogy az emberek többsége úgy érzi, csak ő olyan hülye, hogy nem tudja megoldani a szexuális problémáit, a szüleivel való viszonyát, a házasságát, az egzisztenciális ügyeit, a politikai orientációját, és összeomlik. A valóságban – mondta Pilinszky – az élet dolgainak többsége nem megoldható. Legfeljebb jól-rosszul elviselhető. Óriási a különbség közöttünk. Ti úgy gondoljátok, hogy az életben problémák vannak és megoldásokra van szükség, én meg úgy gondolom, hogy az életben tragédiák vannak, és irgalomra van szükség. Szíven döfve tántorogtam ki Pilinszkytől.”
„Az irgalmasság fiatalos arca”
Aquinói Szent Tamás szerint „a remény oka az ifjúság, mert előtte a jövő és nincsen mögötte múlt”. Az irgalom a reménnyel, a bizalommal és a nagylelkűséggel rokonítható. S azért lehet az ifjúság jellemző tulajdonsága, mert ők nem a megcsontosodott előítéletek szerint méricskélik a lehetőségeket és mechanikusan begyakorolt reakciók, gondolkodási sémák alapján cselekszenek, nem ragaszkodnak a megszerzett javak és kimódolt elméletek biztonságához, hanem a jövőbe vetett bizalommal tudják vállalni a kockázatot. A keserű tapasztalatoktól még meg nem terhelt nyitottságot és befogadó készséget, amely a konkrét segítségnyújtás feltétele.
Az irgalmat nem a viszonosság alapján gyakorolják, hanem az igazságosság erényét - mely szerint a cselekedet minőségével és mértékével meg kell egyeznie a jutalmazásnak és a büntetésnek – fölülmúlóan előlegezik meg a korunkban oly ritkán tapasztalható bizalmat és segítőkészséget. Az irgalom nem azt adja, ami jár, hanem annál jóval többet. Nincs mértékegysége, nem magyarázható észérvekkel, nem a kényszer szüli, hanem az ember legbensőségesebb és minden realitástól független, szabad elhatározásából, a szív jóságából ered. Ezért képes begyógyítani az emberi gonoszság ütötte legmélyebb sebeket is.
A Világtalálkozón énekkel, tánccal felvonuló fiataloknak ezért mondhatta Ferenc pápa, hogy „az irgalmasságnak fiatalos arca van”. Majd így folytatta: „Mert az irgalmas szívnek van bátorsága elhagyni a kényelmet; az irgalmas szív képes mások elé menni; át tud ölelni mindenkit. Az irgalmas szív képes menedék lenni azok számára, akiknek sohasem volt otthona vagy elveszítették azt; képes otthonos, meghitt környezetet teremteni annak, aki kénytelen volt kivándorolni; képes gyengéd és könyörületes lenni. Az irgalmas szív meg tudja osztani a kenyeret az éhezővel, az irgalmas szív nyitotta arra, hogy befogadja a menekültet és a bevándorlót.”
A teológiában és a liturgiában használatos úgynevezett szakrális nyelvek „irgalom” szava erre a bensőségességre utal. A latin misericordia a szív könyörületét jelenti, a héberben a rehem - az anyaöl jelentésű - szóból származik a Biblia irgalom-fogalma, a rahanim; a görög splagchna etimológiája ugyancsak az emberség mélyéről fakadó cselekedetre utal. Az irgalmasság korai definícióját Szent Ágoston „De civitate Dei” művében találjuk: „Részvét érzése mások szüksége iránt, ami arra késztet, hogy erőnkhöz mérten segítségére siessünk”.
Keresztúton
A Világtalálkozó talán legmegrendítőbb eseménye a fiatalok és Ferenc pápa közös keresztútja volt. Ezúttal a Jézus halálra ítélésétől a kereszthalálig tartó stációkhoz az irgalmasság korunkban aktuális cselekedeteiről szóló, lelkiismeret-ébresztő gondolatokat kapcsolták.
Az első állomásnál az a szentírási rész hangzott el, amely elmondja, hogy a Jeruzsálembe tartó Jézust nem fogadják be az egyik szamariai faluban. Az alábbi elmélkedést fűzték ehhez:
„Urunk, mindez félelmetesen ismerős számunkra, mintha csak a mi újságjainkból származna… Visszautasítjuk a vendégszeretetet olyan emberekkel szemben, akik egy jobb életet keresnek… Kopogtatnak országaink, templomaink és házaink kapuján. Idegenek, félünk a vallásuktól és a nyomoruktól! Vendégszeretet helyett halálra lelnek: Lampedusa partjainál, Görögország szigeteinél, a menekültszállásokon. Befogadásuk megtagadása könnyen válhat valódi halálos ítéletté. Számukra. Tehát számodra is. Az utóbbi években halálra ítéltettél harmincezer menekült személyében. Külföldi vagyok - mondod ma - , nincs hova lehajtani a fejem, egy istállóban születtem… Emlékeztetsz minket az emmauszi tanítványokra: amikor asztalukhoz hívták az ’Idegent’ , felnyílt a szemük, és felismertek…Téged!”
Az emmauszi tanítványok történetét az evangéliumban olvashatjuk. A két tanítvány csüggedten tartott hazafelé: a Mesterüket megfeszítették, halálával a személyéhez kapcsolódó messiási reményeik szertefoszlottak. Útközben azonban találkoznak egy idegennel, aki az Írások alapján megmagyarázza nekik, hogy a Messiásnak szenvednie kell. A két tanítvány szívesen hallgatja a vigasztalás szavait. Házukba hívják és megvendégelik. Az étkezés közben, a kenyértöréskor hirtelen felismerik az idegenben a feltámadt Jézust.
Az irgalmasságot gyakorló hívő embernek a szenvedőben, a számkivetettben Jézust kell meglátnia. A felismerés azonban nem könnyű. S erre, a felismerés nehézségeire utal az emmauszi tanítványok története - miközben az is benne van, hogy az idegennel szemben irgalmat gyakorolnak, nem hagyják étlen-szomjan továbbmenni, hanem meghívják az asztalukhoz.
A felismerés titokzatosságát idézik az emmauszi tanítványok történetét ábrázoló képzőművészeti alkotások. Rembrandt kétszer is megfestette ezt a különleges pillanatot. Hasonlóan a kevésbé ismert Mattias Stormnak azonos témájú képéhez, a vacsoraasztal gyertyafényében játszódik ez a művészek által kedvelt jelenet. S azért is annyira kedvelt, mert egy titkot leplez le; létünk, emberségünk közös misztériumát.
A mai ember – világnézeti hovatartozásától függetlenül – hasonlít az emmauszi tanítványokra. Feladja a reményt, mert úgy érzi, hogy küzdelmes erőfeszítéseit legyűrik a mindennapjaira nehezedő gondok. Erejét meghaladó tragédiákkal kell szembenéznie. Azt tapasztalja, hogy az irgalom nem tud lépést tartani a féktelen önzéssel és a növekvő embertelenséggel. Mégis, minden jóakaratú embernek vállalnia kell az egyetemes emberiség sorskérdéseivel való szembenézést. Az irgalom emberségünkből fakadó közös felelősségvállalásra indít. Nem tehetjük meg, hogy vallási-világnézeti alapon idegenkedjünk egymástól. Hívő a nem-hívőtől. És a nem-hívő a hívőnek az imájától:
„Kérünk, nyisd fel szemünket! Engedd, hogy felismerjünk! Az idegenekben, akiket egyszer csak magunk között találunk. A hajléktalanokban, akik állomásainkon, házaink előtt, a csatornák mentén, a hidak alatt alszanak.”
Közös gondjaink stációi
A katolikus teológia megkülönbözteti az irgalmasság testi és lelki cselekedeteit. A testiek a következők: éhezőknek ételt adni, szomjazóknak italt adni, a szegényeket felruházni, az utasoknak szállást adni, a betegeket és a börtönben lévőket látogatni, a holtakat eltemetni. A lelkiek pedig ezek: a bűnösöket meginteni, a tudatlanokat tanítani, a kételkedőknek jó tanácsot adni, a szomorúakat vigasztalni, a bántalmakat békével tűrni, az ellenünk vétkezőknek megbocsátani, az élőkért és holtakért imádkozni.
A Világtalálkozón végzett keresztút stációi, mint említettük, ezekhez a szempontokhoz kapcsolódtak. A sorrend azonban megváltozott: első helyre került az aktualitás alapján a menekültekkel való bánásmód, majd ezt követően korunk másik nagy problémája, az éhínség elleni küzdelem szerepelt.
„Miért van éhezés a világon? Nem azért, mert hiányzik a kenyér, hanem mert hiányzik a szolidaritás. A világunkban nem hiányzik a kenyér: az előállított élelem egyharmadát kidobjuk. Ezzel egy időben minden hatodik másodpercben egy gyermek éhen hal, és ma, ezen az estén, mintegy egymilliárd ember a világon nem tudja, holnap lesz-e mit ennie.”
A Golgotára vezető út további állomásain a hagyományos szempontokat korszerű megfogalmazásban elevenítették föl. Eszerint a harmadik állomásnál nem a bűnösök megintését hangsúlyozták, hanem a bűnök elleni tehetetlenség elutasítását, majd a Jób könyve alapján a szomorúak vigasztalását. A betegek meglátogatásával kapcsolatban a gondozóknak, az orvosoknak és a betegápoló szerzetesrendeknek a hivatását emelték ki. A foglyok fölkereséséhez a kábítószerfüggők és más romboló szenvedélyek rabságában sínylődők megsegítéséről szóló gondolatok társultak. A sértések megbocsátásánál a bocsánatkérés és jóvátétel elmaradása ellenére mutatkozó nagylelkűség jelentősége került előtérbe. A tudatlanok tanításának gondolata alkalmat adott a tanárok és a szülők szóval és tanúságtétellel történő oktatásának fontosságáról szólni. Majd hitet tettek a mindig kísértő kételyeken úrrá lévő bizalomról. A szegények felruházása a tékozló fiúról szóló példabeszéd tükrében jelképpé növekedett. Megfogalmazódott a türelem válasza az ellenséges vádakra és üldöztetésekre. A szomjazók kielégítése ugyancsak jelképes értelmet nyert: meg kell látnunk a magányos és a halálra készülők valós szükségleteit. Az élőkért és a holtakért való imádságra a keresztfáról leemelt holttestet magához ölelő Szűzanya nyújt követendő példaképet.
Így jutottak el az utolsó, a tizennegyedik állomáshoz, amely a halott eltemetését tartalmazza. Ennél a stációnál hangzott el a fohász: „Légy áldott azokért, akik szívükön viselik a világ legnagyobb temetőjét, és őrzik olyan helyek emlékét, mint Auschwitz, Birkenau, Dachanau, Buchenwald.”
A fohásznak különleges hangsúlyt adott Ferenc pápa látogatása az auschwitz-birkenaui haláltáborban, a példátlan embertelenség emlékhelyén végzett magányos zarándoklata és imája:„Uram, irgalmazz népednek! Bocsásd meg ezt a nagy kegyetlenséget!”
Láthatjuk tehát, hogy a katolikus egyház irgalmasságról szóló tanítása rendkívül gazdag, átfogja a különös terhekkel járó, tragikus élethelyzeteket ugyanúgy, mint a hétköznapok szokásosnak mondható megpróbáltatásait, egyéni és közösségi dimenzióiban egyaránt. Ezért mondhatta a pápa a krakkói gyermekkórházban tapasztalt gondoskodás láttán, hogy „ez az igazi - emberi és keresztény – civilizáció jele: a társadalmi és politikai figyelem középpontjába állítani a hátrányos helyzetűeket”.
„Nyújts feléje védő kart”
Már az ifjúsági találkozó napjaiban is tapasztalható volt, hogy a krakkói események hatással vannak az egész világegyház életére. A texasi Brownsville-ben és háborúval sújtott szíriai Aleppóban is összegyűltek a fiatalok, hogy tanúságot tegyenek az irgalom gyógyító erejéről.
Minket, magyarokat is reménységgel tölthet el az a tény, hogy a Kárpát-medencéből négyezer fiatal honfitársunk vehetett részt ezen a nagy jelentőségű nemzetközi találkozón. A magyar főpapok is jelen voltak az ünnepi eseményeken és igehirdetésükkel gazdagították a világtalálkozó egyetemes érvényű üzenetét. Különösképpen elgondolkoztató lehet mindannyiunk számára Erdő Péter bíboros homíliájának az a kijelentése, amely szerint „Európában is nagy kísértés az, hogy egy nemzet akarja az igazságot képviselni, egyedül”.
Mindezek alapján bíznunk kell abban, hogy nemzeti imánk - az Isten irgalmáért könyörgő himnuszunk -, szelleme, amely főpapjaink miséin Krakkóban is megszólalt, mind jobban átformálja gondolkodásunkat, az emberek egymás közti viszonyát, a megbékélés és a közös felelősségvállalás jegyében.
Hiszen „egyedül ők, az irgalmasok értik meg a világot – írta egyik cikkében Pilinszky -, s benne a földi javak szerepét. Egyedül ők tudják helyreállítani a szétzilált értékrendet, az életbe vetett mélységes bizalmat, a felebarát méltóságát, s a valóság Isten szívéig nyúló realitását, mélységes komolyságát.”
