A Fehér Ház birtoklásáért novemberben harcba szálló republikánus jelölt, Donald Trump nemrég egy interjúban még az amerikai kül- és védelmi politika alappillérének számító NATO keretében vállalt garanciát, a nevezetes 5. cikkelyt is megkérdőjelezte. Ha rajta múlik, csak azokra az államokra terjedne ki jövőben az amerikai (nukleáris) védőernyő, amelyek teljesítik a NATO-ban vállalt kötelezettségeiket, azaz nemzeti jövedelmük legalább két százalékát fordítják védelmi költségekre. (Magyarország ettől igen távol van.)
A közös kultúrán és értékeken, közös érdekeken és célokon alapuló kapcsolat tartóssága – írja a republikánus pártprogram az Európához fűződő viszonyról – "nem vehető biztosra", az öreg kontinens gazdasági bajai és demográfiai változásai miatt. A politikai szövetség „vitalitásának” megőrzése megértést és erőfeszítéseket követel mindkét oldalon – szögezi le a dokumentum.
Trump „veszélyesen jó beszédének”, ahogy a londoni Economist jellemezte, Richard Nixon 1968-as, jelölést elfogadó szónoklata volt a mintája. Abban azonban Nixon, írja a hetilap, Trumppal ellentétben óvott az elzárkózástól, izolacionizmustól, s azt ígérte: „Amerika reménysugár lesz mindazok számára, akik a szabadságot és a lehetőségeket keresik”. Két világháború tanulságait felidézve sokan emlékeztetnek rá: az Egyesült Államok soha nem jött ki jól abból, ha vissza akart vonulni a nemzetközi szerepvállalástól.
Az elmúlt évtizedek során többször is nagy vita folyt az Egyesült Államokban a „demokráciaexport” kérdéséről, vajon hatékony és kívánatos eszköze-e az amerikai külpolitikának. Orbán Viktor nagy elégedettséggel jelentette ki többször is, legutóbb tusnádfürdői beszédében, hogy az amerikai „demokráciaexport” elbukott. Nyilván az Obama-kormányzatnak az Arab Tavaszt, tehát a reménybeli közel-keleti demokratizálódást támogató politikáját akarta bírálni ezzel, akárcsak. Donald Trump, aki Barack Obama elnöki és Hillary Clinton volt külügyminiszteri tevékenységével indokolja az Iszlám Állam megerősödését, a szíriai háború elhúzódását, a menekültáradat megindulását.
A „demokráciaexport” korántsem csupán a demokrata adminisztrációk vesszőparipája, hanem a mindenkori amerikai külpolitikát végigkísérő célkitűzés. Az Egyesült Államok különböző időszakokban, természetesen más-más formában és eltérő eszközök bevetésével, de mindig is alapelvének vallotta a demokratizálódás elősegítését világszerte. Akadtak negatív és pozitív példák szép számmal, a hathatós washingtoni segédlettel végrehajtott 1973-as chilei Pinochet-puccstól a Kuba-párti nicaraguai sandinistákkal szemben a „kontrák” felfegyverzéséig az egyik oldalon, ám a másik serpenyőben pozitív példaként említhetjük a kelet-európai békés rendszerváltás, vagy azóta a különféle „színes forradalmak” támogatását.
Barack Obama 2008-as választási kampányában a demokrácia erő alkalmazásával történő exportját, elődje, George W. Bush két háborúját, de különösképpen az iraki beavatkozást bírálta, s a háborúk befejezését tette meg egyik fő célkitűzésévé. Igaz, utóbb bebizonyosodott, hogy az amerikai kivonulás Irakból, amelyről egyébként még Bush állapodott meg, elsietett volt, nem is beszélve Afganisztánról, ahol jelenleg éppen azzal próbálkozik Washington és a NATO, hogy a csapatkivonás lelassításával támogassa meg az erősödő tálib nyomás alatt kis híján összeroppanó kabuli kormányzatot.
Sajátos módon, a 2001-ben hivatalba lépett ifjabb Bush történetesen Bill Clinton külpolitikáját ostorozta a „demokráciaexport”, a balkáni háborúkban vállalt szerep miatt. Condoleezza Rice, Bush nemzetbiztonsági főtanácsadója, s későbbi külügyminisztere pedig úgy nyilatkozott, hogy az amerikai katonai képességek degradálása, ha a 82-es elithadosztály katonái „kisgyerekeket kísérgetnek az óvodába”. Az Egyesült Államok balkáni katonai fellépésének azonban az volt az oka, hogy az európai szövetségesek bizonytalankodtak, nem voltak képesek saját erőből a második világháború utáni egyik legsúlyosabb európai konfliktus megoldására.
A Bush-kormányzat a felelősség megosztását javasolta: a Balkán biztonságára ügyeljenek az európai szövetségesek. Hasonlóképpen ahhoz, ahogy most Trump felveti: az Egyesült Államok ázsiai és európai szövetségesei vállaljanak nagyobb terheket a védelmi költségekből. Ám a neokonzervatív tanácsadókkal körülvett ifjabb Bush ugyanakkor soha nem kérdőjelezte meg a NATO alapelveit. A 2001. szeptember 11-i terrortámadás nyomán meghatározott Bush-doktrína nagyjából arról szólt, hogy az Egyesült Államok folyamatos háborúban áll, mindent megtesz a terrorizmus megelőzéséért, megelőző csapásokat mér az ellenfélre és támogatja a demokratikus „rezsimváltásokat”.
Az amerikai külpolitika egyik alaptétele az 1823-as Monroe-elv volt, amely kimondta: „Amerika az amerikaiaké”. Az európai hatalmaknak szóló üzenetben James Monroe elnök azt követelte, szüntessék be gyarmatosító törekvéseiket, s ismerjék el a latin-amerikai államok függetlenségét.
A későbbi értelmezések szerint Washington ezzel azt is kimondta, hogy az amerikai kontinensen az Egyesült Államok befolyása a döntő, s jogában áll beavatkozni a déli félkontinens ügyeibe. Ez az elv csaknem két évszázadig megszabta Washington lépéseit, mígnem 2013-ban az Amerikai Államok Szervezetének ülésén John Kerry külügyminiszter kijelentette: a Monroe-doktrína korszakának vége. „Ez nem rossz dolog, nyugodtan tapsolhatnak” – biztatta hallgatóságát a diplomata a Wall Street Journal akkori jelentése szerint.
Gyakorta idézik másfelől a wilsoni elveket – Thomas Woodrow Wilson elnök nevezetes 14 pontját. Az első világháború végén íródott alapvetés első öt pontja általános szabályokat szögezett le a jövendő háborúk elkerülése érdekében: nyilvános diplomácia, a tengerek szabadságának kimondása, a nemzetközi fegyverkezési verseny korlátozása, a gyarmati viták pártatlan rendezése, s a nemzeti önrendelkezés jogának kimondása.
A liberális elnök célkitűzései magukban foglalták a globális piacok megnyitását, nemzetközi békefenntartó intézmények létrehozását, s az Egyesült Államok aktív részvételét a demokrácia terjesztésében. A wilsoni elvekből eredeztetik azt a szándékot, miszerint az Egyesült Államok a béke és a demokrácia önzetlen védelmezőjeként lép fel a világban.
Nyolc év után sem egyértelmű, létezik-e körülhatárolható Obama-doktrína. A 44. elnök, írják róla, mindig is közelebb érezte magát idősebb Bush racionalitásához, mérsékletéhez, mint fia cowboy-stílusú külpolitikájához. Várakozások szerint Hillary Clinton, aki négy évig Obama külügyminisztereként szolgált, egykori főnökénél keményebben lép majd fel, s aktívabb, határozottabb elnök lesz. A volt First Lady a „galambokhoz” sorolt Joe Biden alelnökkel szemben inkább „héja” volt a fehér házi stratégiai megbeszéléseken.
Hillary támogatta az afganisztáni csapaterősítéseket, a kommandós akciót Oszama bin Laden likvidálására. Ha csakugyan ő költözik jövő január 20-tól a Fehér Házba, akkor az amerikai külpolitikának szerves része marad a globális ügyek felvállalása, nem utolsósorban a klímaváltozás elleni harc. 45. elnökként Clinton kiáll majd az afganisztáni demokrácia megszilárdításáért, a szíriai konfliktus tárgyalásos rendezéséért, s nem rejti véka alá aggodalmait a „visszacsúszó” kelet-európai demokráciák jövőjével kapcsolatosan.
Vlagyimir Putyin orosz elnök (akárcsak a magyar kormányfő) a jelek szerint inkább a republikánusok győzelmére tesz. A demokrata pártplatform szerint az Egyesült Államok a jövőben is kész együttműködni Oroszországgal a nukleáris fegyverzetcsökkentés, Irán vagy Afganisztán ügyében, de a Fehér Ház nem fog habozni, hogy szembeszálljon egy esetleges orosz agresszióval. Egy leendő Clinton-kormányzat továbbra is kiáll majd a NATO-szövetségesek védelmében. Donald Trump esetében ez korántsem tűnik ilyen biztosnak.
