Mintha téveszme vezérelné Francois Holland elnököt. Továbbra is meg van győződve arról, hogy a sikertelen öt elnöki esztendő ellenére is népszerű, s tényleg van esélye a 2017-es elnökválasztáson. Tanácsadóinak is van szerepe ebben. Arról győzködték ugyanis, hogy a jobboldalon legalább fél tucat vetélytárs tülekedik a győzelemért, a baloldal legalább azzal mutassa ki „különb helyzetét”, hogy alkalmas egyetlen kandidátus mögé fölsorakozni. A szocialisták egyelőre még nem államfőjelöltet neveznek meg, „csak” pályázót az indulásra, és az ellenfelekkel szemben ez akár előnyt hozhat.
Hollande elnök még mindig nem fogta föl, hogy eleve vesztesként indul neki a versengésnek. Fogadkozott, a 2017 tavaszára vélt időpont előtt ráér az idén novemberben, december elején is bejelenteni, hogy íme, történhet bármi, ő az indulók között mindenképpen ott lesz a szocialista színekben. A makacsságot még közvetlen környezetében sem értették meg sokan, igyekeztek lebeszélni őt, de végül Jean-Christophe Cambadélis, a Szocialista Párt első titkára győzködött, szerinte nem Hollande személyes sorsáról van szó, hanem a mozgalom jövőjéről.
Ha nem állnak elő sürgősen valamilyen „váratlan ötlettel”, a párt netán évtizedekre is kiírhatja magát a közéletből. Könnyű Katát táncba vinni mondhatnánk, állítólag ez volt a döntő érv, amely az önmagában egyébként soha sem kétkedő Hollande-ot is meggyőzte.
Közben azonban sokat fordult a világ, illetve elsősorban Európa sorsa. A briteknek az Európai Unióból való kilépését megpecsételő népszavazása a francia belpolitikai viszonyokra is hatással volt. Nagy-Britannia távozásával ugyanis az Európai Unión belül csak két az EU vezetésére alkalmas „nagyhatalom” maradt: Németország és Franciaország. Ez pedig kiemelt szerepet kölcsönöz a francia elnök, valamint Angela Merkel német kancellár számára. Mindez azt eredményezheti, hogy kényszerből ugyan, de helyreáll az a „történelmi alapállás”, amely az Európai Uniót a kezdetektől, Charles De Gaulle tábornok és Konrad Adenauer idején jellemezte, vagyis a közösség irányítására csakis Berlin és Párizs alkalmas.
A Brexittel kapcsolatos népszavazás után átmeneti helyzetbe sodródott az EU, s amíg részleteiben is tisztázódik, hogyan tovább, ezt a kulcsszerepet a Merkel-Hollande duó töltheti be. Ennek hatékonyságát ugyanakkor kezdettől fogva többen is kétségbe vonnak, már a két eltérő személyiség, illetve a két ország gyökeresen eltérő helyzete miatt is. Németország gazdaságilag stabil, szilárdan őrzi vezető helyét az Unión belül. Politikailag ugyan szintén választás előtt áll, hiszen jövő ősszel parlamenti voksolást rendeznek, és egyes vélekedések szerint Angela Merkel helyzete sem annyira olyan sziklaszilárd, mint korábban, de a két politikus jövőbeni kilátásai között azért mégis ég és föld a különbség.
Párizs gazdasági állapota ingatag, így felmerül a kérdés, a jelenlegi Franciaország alkalmas-e arra, hogy az EU sorsát meghatározó kezdeményezésekkel álljon-e elő? Párizsnak és kivált Hollande-nak az az érdeke, hogy elhitesse Európával, jobb helyzetben van a véltnél.
Franciaország egyik vezető gazdasági napilapjában, a Les Echoban, páratlan terjedelmű Hollande-interjú jelent meg a közelmúltban, a párizsi sajtó szinte egyöntetű véleménye szerint kettős megfontolástól vezettetve. Hollande, a francia elnökjelölt, illetve az Unió „társvezetője” bizonygatja, hogy minden kételkedés indokolatlan, ő maga olyan rendíthetetlen, akár a kőszikla. Az interjúban azt állítja, hogy a Brexittel kapcsolatos népszavazás nem rendíti meg a francia gazdaságot, s jövőre a Brexit ellenére is a francia gazdaság növekedése 1,7 százalékos lesz, a pénzügyi gyarapodás 2 milliárd eurónál is több, és ennek az előnyeit a középosztály érezheti majd, hiszen nagyszabású adócsökkentéseket lehet bevezetni.
Hangsúlyozza, hogy 2016-ban mindennek az eredményeként 200 000 új munkahely jöhet létre. A L’Obs című hetilap ehhez azt fűzte hozzá, hogy Hollande már hónapokkal karácsony előtt a jótékony Mikulás gúnyáját öltötte föl, mintegy előjátékaként is a következő „demokratikus randevúnak”, a jövő tavaszi elnökválasztásoknak. Csak az a nagy kérdés, hogy mi valósul majd meg mindezekből? Ráadásul egy olyan helyzetben, amikor szinte egyöntetű adatok szerint a választópolgárok 88 százaléka nem a szocialista államfő mögött áll.
A Le Monde föl is tette a kérdést, a baloldali kampány Hollande „egységes jelölésére” zseniális húzás-e, vagy inkább öngyilkos döntés? Sikerül-e az a taktikai húzás, hogy destabilizálják a jobboldalt, vagy netán éppen annak nő meg a kockázata, hogy saját magát írja ki a jelöltek közül? Mert nem csupán az ellenoldalra kell csapást mérni, hanem a Szocialista Párt belső zendülőire is, akik észlelvén a növekvő nehézségeket, mind szemérmetlenebbül fejezik ki ellenvéleményüket, és hovatovább fél tucat olyan szembeszegülőről tudnak, akik ha baloldali kandidátust választanának, készen állnak ellenjelöltként is föllépni.
Még azt is a szemére vetették az államfőnek, hogy a közelmúltban egy De Gaulle-évfordulón zarándokutat is tett a tábornok egyik hagyományos kegyhelyére, Colombey-les-Deux-Église-be azzal a föltételezéssel, hátha sikerülhet néhány jobboldali voksolót is átcsábítani. De, ha számítanak is rá, hogy csak összejön vagy kétmillió szavazat, édeskevés lenne az üdvösséghez. A Le Monde kimutatta azt is, hogy az államfő kérkedésével ellentétben a munkanélküliség nem enyhült, 2012 óta egymillióval több az állástalan, és 2 milliárd euróval nagyobb az államháztartás hiánya. Az ellenzéki Le Figaro pedig kendőzetlenül „hazudozással” vádolja az államfőt.
Összességében mindez azonban akár elvesztheti jelentőségét a Brexittel kapcsolatos események függvényében. Több kérdés merül fel, egyebek mellett az is, hogy Angela Merkel mennyire kész alkalmazkodni a várható Berlin-Párizs vezető szerephez, maga is változtat-e politikai prioritásain. Közlések szerint korábban a német hegemónia híve lett volna az EU-n belül, ám rádöbbent, hogy a kettős szereposztás kedvezőbb lehet, hiszen a „történelmi hagyományok”, a De Gaulle-Adenauer együttműködés is ennek a föltámasztása mellett szólna.
Arra a hírre, hogy Hollande új ambíciókat emleget, a német sajtó szerint, beleértve a hangadó Frankfurter Allgemeine Zeitungot is, Merkelt arra az álláspontra serkentette, tartsa távol magát még a látszatától is, beavatkozzék francia belső ügyekbe. Mi több, jobbára állítólag már azért szurkol, hogy párizsi „szövetségesének” elképzelései, a lehető legkedvezőbben alakuljanak.
