Európa nagy hagyományú jobb- és baloldali pártjai egyre kevésbé képesek – az egyébként tiszteletreméltó tradícióik alapján – válaszolni az új kihívásokra, miközben a szélsőséges eszmék populista demagógiája egyre nagyobb teret nyer. Ez a speciális állapot készteti – vagy kellene, hogy késztesse – a demokrácia iránt elkötelezett pártpolitikusokat, hogy az egymás különbségein, tradicionális ellentétein túllépve közeledjenek egymáshoz. Nem kisebb cél érdekében, hanem azért, hogy megóvhassák - ami még a sajátosságaik okán folytatott küzdelmeiknél is fontosabb - a demokráciát.
Keresztény-szocialista kísérlet
A magyar demokráciatörténet viszonylag rövid múltjára visszatekintve kevés és - tegyük hozzá önkritikusan – végkimenetelében pusztán sikertelen fogódzópontot találunk. De ez semmit sem von le a kezdeményezők példaadó bátorságából. A legkevésbé sem őket terheli a felelősség az egész országot sújtó következményekért, hanem azokat, akik értetlenül, sőt, olykor ellenségesen útját állták az akkor is a nemzeti megbékélésben gyökerező megújulásnak.
A magyar történelemben és sajnálatos módon napjainkban is azok a politikusok jutottak - jutnak - szóhoz, akik a saját pártpolitikai elkötelezettségükhöz való merev ragaszkodásukban hajlamosak felelőtlenül túltenni magukat a demokrácia egyetemes alapelveinek követelményein és a nemzet sorskérdésein. Ezért aztán a hazai demokráciatörténet jobbára az elszalasztott lehetőségek története.
A századfordulótól nagyjából a két világháborúig tartó korszak keresztény közéletét Szekfű Gyula a „Magyar katolikus történetfelfogás” (1941) című írásában így jellemezte:
„Az egyház nagy kulturális és társadalmi szerepe a XIX. században, legutóbb a két nagy szociális enciklika formájában (utalás az 1891-ben megjelent „Rerum novarum”-ra és az 1931-ben kiadott „Quadragesimo anno”-ra – a szerz. megj.) a természetjogon épül fel és ma már a világtörténet egyik nagy hajtóerejévé vált. Mindezt el kell mondanunk, hogy megértsük, mit jelentett Szent István cselekedete, mellyel keresztény állammá tette Magyarországot, és hogy eloszlassuk azt az igen sűrű ködöt, amely az utóbbi évtizedekben a keresztény magyarság, vagy magyar keresztény állam fogalmát annyira lealacsonyította. Az utolsó húsz esztendő keresztény magyar fogalmát a legkülönbözőbb pártok öblös hangú rétorai alkalmazták, mint legbiztosabb argumentumot – ki lenne oly merész, akár a kereszténység, akár a magyarság, akár a kettő összekapcsolása ellen tiltakozni? – s a sok emlegetés közben a frázissá koptatott kifejezésből mindinkább kifogyott a keresztény tartalom, a felebaráti szeretet követelménye, a természetjogtól megszabott tisztelete az emberi egyéniségnek. Viszont megtelt olyan nézetekkel, melyek az egyén teljes alávetését, valamely közösség bálványozását és ebből kifolyólag abszolút hatalmát, a természetjog és erkölcsiség fölé állítását hangoztatva, a kereszténységgel már homlokegyenest ellenkeztek.”
A jelenlegi - önmagát nemzetinek és kereszténynek hirdető – kormányzatunkra vonatkoztatható „áthallásoktól” eltekintve, az idézetnek ezúttal arra a kitételére ugyancsak érdemes felfigyelnünk, hogy a két pápai enciklika indíttatására született keresztény-szociális mozgalmak üzenetei a frázissá koptatott jelszavak hangzavarától megtévesztett közvéleményhez nehezen tudtak eljutni. A félreértéseket és a méltatlan gyanúsításokat az is táplálta, hogy a keresztényszocialisták a demokrácia és jogállamiság alapelveinek érvényre juttatása érdekében az ateista világnézetet valló szociáldemokrata politikával is kapcsolatot kerestek.
A korabeli keresztény közvélemény felfogóképességét többnyire akkoriban is meghaladta, hogy a parlament közjogi vitáiban a különböző világnézetet valló politikusok - meggyőződésük feladása nélkül – egyazon álláspontra juthatnak, ha a jogállamiság és a demokrácia alapértékei kerülnek veszélybe. Tegyük hozzá: a pápai körlevelek tanítása sem tudott kellőképpen hatni a magát kereszténynek, sőt, katolikusnak valló tömegek gondolkodására. Az enciklikák iránymutatása, mely szerint a keresztény szellemiségű politika próbaköve a társadalmi igazságosság következetes és megalkuvás nélküli képviselete - a keresztényszocialistákat leszámítva - szinte visszhangtalan maradt. Nem értették és alighanem nem is akarták megérteni, hogy a politikában senki sem hivatkozhat a keresztény meggyőződésére, ha nem a legszegényebbekért és a legkiszolgáltatottabbakért vállalja a közéleti tevékenységet.
Giesswein és követői
A keresztény-szociális eszme megalapozója, az 1905-től parlamenti képviselőként fellépő Giesswein Sándor kanonok felszólalásaiban végigkövethetőek az említett eszmeiség legfontosabb elemei, legyen szó a munkás és munkáltató viszonyáról, az igazságos érdekegyeztetés feltételeiről, az ingyenes népoktatásról és a minden embert megillető, a személyi méltóságából forrásozó, általános és titkos választójogról.
A Giesswein által vezetett Keresztény Szociális Gazdasági Párt a parlamentben ellenzéki szerepköréből adódóan a többi ellenzéki párttal eleinte csak laza formában és csak bizonyos, a fent említett témakörökhöz hasonló esetekben működött együtt. De amit az egyházi elöljárói és főként a kurzus korifeusai Giessweinnek semmiképpen sem tudtak megbocsátani, az egy olyan pártszervezet létrehozásának kezdeményezése volt, amelyben mindazokat a politikai erőket össze akarta fogni, amelyekre a szociális igazságosság érvényre juttatásában számítani lehetett. Így jött létre 1921-ben liberálisokból, szociáldemokratákból és kisgazdákból álló, Polgárok és Munkások Szövetsége elnevezésű tömörülés.
Giesswein Sándor a személyi hitelességét érintő támadások ellenére a magyaróvári választókörzetben ismét mandátumot szerzett, s ez lehetőséget teremtett arra, hogy a Nemzetgyűlésben a Bethlen-féle, magát keresztény-nemzetinek hirdető Egységes Párttal szemben fejtse ki az álláspontját: „Amit az ő eddigi programjában mint keresztényt és nemzetit láttam, az sem a nemzeti, sem a keresztény fogalommal nem fér össze. Azért igenis én, mint éppen egy keresztény felekezet papja tiltakozom az ellen, hogy a kereszténységet leplezésére használják olyan dolgoknak, amelyek éppenséggel nem felelnek meg a keresztény gondolatnak”.
1923. júniusi beszédében az alkotmányossággal és a választójoggal kapcsolatban a többek között ezeket mondta: „Ha külföldiekkel érintkezem, valóságos szégyent érzek, amikor kérdezik, hogy hát milyen alkotmánya van Magyarországnak. …Még általános vonásokban sincs meg a terv, hogy vajon akar-e Magyarország igazán alkotmányos ország lenni.”
Giessweinnek még ugyanebben az évben bekövetkezett, váratlan halála után a követői veszik át a stafétabotot. A korszakot jellemző közjogi küzdelmeknek egyik legfontosabb és a legélesebb vitákat kiváltó témaköre, az általános és titkos választójog újra és újra terítékre kerül, s mint ilyen létfontosságú követelmény ismét egy platformra tereli a világnézetében ugyan különböző, de a demokrácia iránt feltétlen elkötelezettségű ellenzékieket.
1925-ben Szabó József a vita során az alábbi következtetésre jut: „Talán kényes szerepre vállalkozom, de mégis becsületesen és őszintén ki kell jelentenem: íme, adódik egy eset…amikor a szociáldemokrácia a keresztényszocializmussal találkozik, akkor, ha a népjogok kiterjesztéséről, az igazságról van szó”.
Haller István az 1926-os költségvetési vitában a német Centrum Pártra való hivatkozva beszélt a szociáldemokráciával való együttműködés lehetőségeiről, nevezetesen a szociális bérkövetelésekről, az egészségügyi ellátásról és a szervezkedési szabadságjogokról. Ugyanebben a hangnemben nyilatkozott Vass József, kalocsai nagyprépost 1928-ban a szociálpolitikai törvények képviselőházi vitája során. Tobler János, a Keresztényszocialista Országos Szakegyesületek Szövetségének elnöke az 1934-35-ös költségvetés tárgyalásakor – szembefordulva a szakszervezetek feloszlatására készülő Gömbössel – kijelentette, hogy „mindaddig, amíg törvényesen és intézményesen nincs biztosítva a munkástársadalom jövője, szükség van a szociáldemokrata párt és mozgalom szabad működésére is”.
A veszélyérzet, a demokrácia létét veszélyeztető mozgalmak megerősödése a különböző mentalitású politikusokat színvallásra késztette. A legitimista Grieger Miklós, bicskei apátplébános 1937 után elhangzó parlamenti beszédeit a nyilas eszmék egyértelmű elutasítása jellemezte. „Bajcsy-Zsilinszky mellett talán ő volt a másik magyar politikus – írja róla Gergely Jenő professzor -, aki a leghatározottabban ismerte fel a német veszélyt Magyarország függetlenségére, és a náci befolyás belpolitikai konklúzióit.”
"Evangéliumi szocializmus”
A különböző pártállású politikusok együttműködési készségét két szempont inspirálta: pozitív értelemben a magyar demokrácia és jogállamiság megóvásának, negatív vonatkozásban pedig a nemzet további sorsát, fejlődését veszélyeztető tényezők elhárításának a felelőssége. Az elméleti különbségtétel a politika gyakorlatában nem érvényesült, pusztán azt világítja meg, hogy a felfogásbeli differenciák ellenére is születhetnek azonos következtetések.
A vizsgált korszak parlamenti vitáiból a keresztényszocialista politikusok kiragadott megnyilvánulásai azonban nem csak ezt példázzák. Jelentőségük abban van, hogy egy olyan korban vállaltak ellenzéki szerepet, sőt, a baloldali ellenzékkel egyre szorosabbá váló együttműködést, amikor akár a kormányzati hatalomból is részesülhettek volna. Ahogy a keresztény-szociális mozgalom jó néhány tagja előbb Friedrich István, majd a kormányfői pozícióra emelkedett Huszár Károly vezetésével meg is tette. Voltak olyan parlamenti ülésszakok, amikor az elvtelen paktumokat elutasító Giesswein egymagában képviselte a keresztény szociális politikát a kurzuslovagokkal szemben. Következetes magatartásáért a jellem gyenge karrieristák természetesen árulónak bélyegezték. És itt is „elszállt” egy lehetőség: a szociális reformok programjának feladása a keresztény szellemiségű politika hitelvesztéséhez vezetett.
Nem véletlen, hogy a Demokrata Néppárt főtitkára, Barankovics István a 2-ik világháborút követően egyes egyedül Giesswein irányvonalát tartotta folytathatónak. A keresztényszocialista politika indíttatása érvényesült Barankovicsnak 1947-ben a kormányprogram parlamenti vitája során - a Prohászka Ottokár székesfehérvári püspök által használt fogalom - az „evangéliumi szocializmus” kifejezés felelevenítésében. Beszédét a Demokrata Néppárt hetilapja, a Hazánk „Szabadabb, félelemmentesebb életet” címmel közölte.
Ebben a főtitkár nemcsak Dinnyés Lajos miniszterelnök programjának kritikáját fogalmazta meg, hanem egyúttal a Demokrata Néppárt elképzeléseit is kifejtette. Az evangélium erkölcsi értékrendje alapján ítélte el a „milliók emberi érdekeit lábbal tipró” monopolkapitalizmust, és a másik oldalnak a „betegségnél is rosszabb gyógyszerét”, amely totális etatizmushoz vezet: „az állami mindenhatóság igájába hajtja nemcsak a gazdasági életet, hanem a szabadnak született embereket is”. Mindkét szélsőségesnek minősíthető modellel szemben - Barankovics meggyőződése szerint - egy új gazdasági rendre van szükség, amelynek „az emberi igények igazságosabb kielégítését, a nagy gazdasági különbségek és a velejáró igazságtalanságok kiküszöbölését” kell szolgálnia. Tanulságos kijelentése, hogy „a vezetők Magyarországon luxusban, a tömegek, a vezetettek pedig csaknem nyomorban élnek”.
A kommunista diktatúra azonban megakadályozta a Demokrata Néppárt programjának megvalósítását. Mint ahogy a jelenlegi – a keresztény kurzusra emlékeztető – helyzetünkben sem kerültünk egyetlen lépéssel sem közelebb Giesswein és Barankovics szellemiségéhez.
(Következő számunkban folytatjuk a témát)
