Az otthoni rab
Azt az egyetlen, másodpercekig tartott mondatot, amelyet élőben kaptam tőle. Illyéssel volt egy „közös barátunk”, ami így erős túlzás, pontatlan. Ő az 1920-as évek elején, Ozoráról pottyant Párizsba, és az első útja a Sorbonne-ra vezetett. Ahol a magyar diákok ügyeletese éppen a nála korábban odaérkezett Gara László volt. Első látásra összebarátoztak, a baráti vonzalom úgy fél évszázadig tartott, az Illyés versek java részét Gara fordította franciára. Gara, aki a háború után az MTI párizsi tudósítója lett, de az 1950-es esztendők kezdetén Rákosiék csellel hazacsábították, töltse itt a nyári szabadságát, ismerkedjék a „szocialista Magyarországgal”. Magyar útlevéllel érkezett, amit azonnal elvettek tőle, otthoni rab lett belőle, fél évtizedre bezárták, nem engedték vissza a családjához.
Kezdő külpolitikusként én akkor az MTI-ben dolgoztam, amint Gara megérkezett, a folyosón véletlenül futottunk össze. Név szerint kereste a főnökasszonyt. Kiváló hallásomnak köszönhetően, mert naponként beszéltünk telefonon, rákérdeztem: Te ugye Gara vagy? Ő is „muzsikus" hallású lévén, visszakérdezett, te meg a Várkonyi, ? Így ismerkedtünk meg, lettünk jóbarátok, amelyet elmélyitett, hogy hamarosan kiderült, közös a szerelmünk, Mozart Don Giovannija. Faggatni kezdett, vizsgáztatott, tesztelte zenei műveltségemet. Ezentúl, kora délutánként, ha végeztünk az MTI-ben, a Naphegy tetejéről lementünk a Horvát kertbe, órák hosszat sétáltunk, beszélgettünk, nem csak Mozartról. Kiderült, egyaránt megvetjük ezt a magyar sztálinizmust is. Így lettünk még jobb barátok.
Kallódó titkok
Garát aztán úgy öt év után „kegyesen” csak visszaengedték Párizsba, nekem azonban, a Magyar Nemzet francia kommentátorának 1965-ig nem adtak nyugati útlevelet. Akkor is úgy engedtek ki, hogy a párizsi külügyminisztérium hívott meg, kínos lett volna változatlanul karanténban tartani. Első párizsi utam Garához vezetett, a címét tudtam, az esti órákra hívott meg. Ülőhelyet kínált, de rám förmedt, vigyázz, a kanapén az új francia Illyés kötet kéziratai. Ő hallgatott, engem azonban egész éjszaka beszéltetett, számot kellett adnom neki, milyen is akkor éppen a kádárista Magyarország. Őszinte voltam, miért kellett volna a rue Surcoufban szoronganom. De Laci szomorú volt.
Illyés is akkor véletlenül éppen Párizsban volt, és ugyancsak a különös véletlen, másnapra személyesen összehozott kettőnket. Bemutatkoztam, és nagy meglepetésemre a költő azzal válaszolt, „Gara csupa jót mondott rólad”. Meghatódtam, a mai napig is kincsként őrzöm ezt a közlést.
Most, hogy megjelentek a forradalmi naplójegyzetek, igyekeztem a könyvesboltba, hogy mihamarabb beléjük bújhassak.
Az első oldalaknál kiderült, hogy Illyés nem kötetnek szánta a futtában lejegyzett élményeket. Járta az országot és Pestet, villamoson, autóbuszon, sítalpon, robogón, és amint hazaért az első keze ügyébe akadt papírra leírta, amit Németh Lászlótól, Déry Tibortól, Nagy Imrétől, Tildy Zoltántól és másoktól hallott. Sokáig az sem foglalkoztatta, hová rejtette el a különböző cédulákat, kallódtak, és esztendők múltán jutott eszébe az özvegynek, Kozmutza Flórának és a leánynak, Illyés Máriának, hogy ennek a páratlan történelmi értéknek a nyomára bukkanjon. Három esztendőn keresztül szakadatlanul matatott, amíg végre jobbára a padláson akadt rá a páratlan értékekre. Ők ketten álltak neki, hogy kerek egésszé álljon össze. Nehezen ment, mert Illyés nem ilyen céllal jegyzetelt, félbehagyott mondatok, megszakított gondolatok, inkább torzók, töredékek.
Bevégezetlen történet
Nekem, aki már felnőttként éltem át magam is a forradalmat, nem volt gond összképet alkotni, élveztem a szubjektív beszámolót. Azok a fiatalabb emberek azonban, aki akkor még nem is éltek, vagy éppen gyerekfejjel hallottak rebesgetni róla, vagy rendszerváltás után eltérő, pártos változatokból igyekeztek eligazodni, kapkodhatják a fejüket, miként is tájékozódhatnak. Ezért a két hölgy - az özvegy és a leánya -, fölkérte Horváth Istvánt, a neves történész professzort, egészítené ki a szubjektív tényeket alapos magyarázatokkal, tegyen közzé adatokat az említett közszereplőkről, jellemezze őket, ismertesse tevékenységüket, álljon ott egyértelműen a kor, a sokáig összekuszált társadalom.
A könyv a lapalji jegyzetekből a szövegében úgy megkétszereződött, az apró betűk néhol terjedelmesebbek, mint Illyés beszámolója, a kettőt össze kell illeszteni, és ha a gondos olvasó gyakran ugyan nagyobb erőfeszítéssel, de mindent megért, akkor Illyés szándéka célba ér. Az 1956-os forradalom első száz napja teljes panorámájában tárul elé, fölismeri, megérti, 1848-49 után ezek a napok, hetek, hónapok miért is a legcsodálatosabb dátumai a nemzet történelmének. Nyerseségükben, alakulásukban, több mint hat évtizeddel később talán még inkább. És miért hordják magukban így bevégzetlenül is a magyar demokráciának azt a jövőjét, amelyet az elkövetkező bátor nemzedékeknek kell majd még kivívniuk. Mert eltorzult alakulásukban is bevégzetlenek.
Az Illyés napló elkésett megjelenése éppen ezért alighanem a legnagyobb eseménye az őszre reánk váró visszatekintésnek, az ünnepet teljesen hiteles ünneppé varázsolja. Jó volna, ha minél nagyobb számú érdeklődőhöz juthatna el, kivált az ifjúsághoz, amelyet eddig legalábbis kielégületlenül hagytak el az 1900-at követő sivár esztendők.
