Amikor először láttam őket, vártam tőlük valami veretest, hogy hű, meg ha, ez mégiscsak a Globe, jönnek valami autentikussal, és biztosan fenemód pazarul ki lesz állítva a produkció, olyan pompázatos jelmezekkel, hogy ilyeneket talán még nem is láttunk, de aztán rá kellett jönnöm, hogy ez naivitás. Utazó csapatokról van szó, melyekben közel sem dolgozik annyi színész, mint ahány figura a Shakespeare darabokban van, tehát összevonnak szerepeket, leginkább takarékossági okokból. A jelmezek is általában egyszerűek, rendszerint koránt se korhűek, a díszlet pedig valami viszonylag könnyen szállítható, nem túl bonyolult dolog. Ezúttal például egy sárga több árnyalatával szegélyezett, négyzet alakú építmény, melynek a belsejében és a tetején is lehet játszani, na meg persze előtte és körülötte szintén. Felépítését tekintve meglepően hasonlít annak a Rómeó és Júliának a díszletéhez, ami Gyulán járt, akkor egy ócska kisbusz helyezkedett így el a térben, és lehetett hasonló módon kihasználni a belsejét és a tetejét.
Lehetett rajta akár viháncolni, vitustáncot járni, lábat lelógatva ücsörögni, szerelmesnek lenni és szópárbajt vívni. A stílus, mint ezúttal is, leginkább a diákszínjátszásra emlékeztet, amelyikben lendülettel, energiával, ötletekkel igyekeznek pótolni azt, ami anyagiak miatt hiányzik a díszletből, a jelmezből, a kellékekből, és ez gyakran akár eredeti ötleteket szülhet, üde frissességet kölcsönözhet a produkciónak.
De leplezni is próbálhatja a túlzott spórolást, a szertelenség pótolni igyekezhet a megfelelő kimunkáltságot, a gondos alaposságot. Ne kerteljünk: az előbb említett mindkét előadás, erényei dacára, jóval alatta maradt a várakozásoknak. Főleg a Sok hűhó semmiért előadása tűnt biztos kézzel gyártott, már-már ügyes turista látványosságnak, melyből - miközben voltak benne jó színészek -, kibukott az üres rutin.
Szó, mi szó, nem feltétlenül a Globe utazótársulatai nyerik a jeles nemzetközi színházi fesztiválokat. De hát az ember mindig próbálkozik, hátha éppen most éri pozitív meglepetés. Meg amúgy is érdekelt a darab, amit alig játszottak Magyarországon, de Shakespeare korában az egyik legnépszerűbb művének számított, és a rekonstruált Globe, 1996-ban, ezzel a vígjátékkal nyílt meg. Kissé kusza, ide-oda indázó, a jeleneteket némiképp túlbeszélő, de ezt bájjal, rakoncátlansággal tévő, áradó, ugyanakkor persze bajba kerülő szerelemmel és játékossággal teli darab, amiben már a fájdalom, a szenvedés is hangsúlyosan megjelenik. Hiszen Shakespeare vígjátékai attól is olyan zseniálisak, hogy bizonyos pontjaikon közel járnak a tragédiához. A rendezés egyik fő erényeként, a produkció vége előtt, ezt Nick Bagnall különösen érzékelteti, sőt még azt is, hogy a boldog vég, a nagy egymás keblére borulás után is, lehetnek komoly bajok.
Amúgy némiképp revüsített, elkönnyített a produkció, a színészek maguk alkotják a zenekart is, és jókora elánnal fakadnak dalra, meg néhány táncmozdulattól sem riadnak vissza. A dalok a hatvanas évek zenéjét idézik, azt a lázas nyughatatlanságot és útkeresést, amikor sokan azt hitték, hogy meg lehet váltani a világot. De a produkcióban nincs világmegváltási szándék, inkább kedvesen, jórészt problémamentesen szórakoztató akar lenni. És azt kivéve, amikor már túlzottan elszabadul a ripacséria, a húzd meg, ereszd meg, a némiképp szervezetten összevissza rohangálás, az üvöltve éneklés a színpadon, az is. Legfeljebb nem egyezik mindenki ízlésével. De alapjáratban mégiscsak a közízlést célozza meg, esze ágában sincs azon túllépni, könnyen fogyasztható, tetszetős produkciót akar nyújtani, ami még jól el is adható.
Az nyilvánvaló, hogy sokkal kisebb színpadra született, mint amilyen a margitszigeti, ezért aztán előzékenység, hogy két oldalt, elég nagy méretben, kivetítik azt, amit élőben is látunk, miközben azért mégiscsak az lenne a szerencsés, ha ide, ennek a színpadméretnek megfelelő produkciók kerülnének.
De a karakteres színészek igyekeznek bejátszani a teret, olykor a nézőtérről is érkeznek, vagy kicsit ott is mókáznak, bírják szuflával. Sok minden megjelenik, már amit a nagy mester későbbi halhatatlan vígjátékaiban megszoktunk, van álruha, nőnek férfivé öltözése, megcsalás és megcsalatás, szerelmi grimbusz, két fiatal pár kapcsolati összekuszálódása, középpontba kerülő, eltévedő, galibát okozó, másnak szánt levél, végső felismerést szolgáló gyűrű, kelekótyán bolondos szolgák, kettős esküvő... És persze jókora színpadi felfordulás, purparlé a köbön. Barát hazudik barátnak és megpróbálja elcsaklizni a kedvesét, rútul faképnél hagyja a saját szerelmét is, nő kajtat kétségbeesve a pasija után, érzéketlen szülő basáskodva idéz elő boldogtalanságot, melynek majdnem nagyon rossz vége lesz.
És ez a majdnem az előadás legjobb része. Az, amikor a két nőből, Júliából és Szilviából, Leah Brotherhead és Aruhan Galieva megszemélyesítésében, csakúgy folyik a panasz, hogy a férfiak mennyire kibabráltak velük. Mondják és mondják a magukét nekikeseredetten, hozzá még a könnyük is kicsordul. Aztán látszólag beleolvadnak a happy endbe, amikor suba subához, guba gubához. De mégsem ez lesz a produkció vége. A rendező még elénekeltet velük egy dalt, amiben igencsak kiakadva, a hangszálaikat és a dobhártyánkat sem kímélve, arról értekeznek nekibúsultan, hogy jó, jó, most összeházasodtak, de végül is, kutyából nem lesz szalonna, mi várható azoktól a hapsiktól hosszútávon, akik eddig ennyi szenvedést okoztak nekik. Ez erőteljes befejezés. Jóval erőteljesebb, mint amilyen a produkció volt.
