A franciaországi sztrájkhullámnak több olyan jellegzetessége is van, amely tanulságos lehet a számunkra. A hagyományos béremelést követelő munkabeszüntetésekkel szemben egy elvontabb célért, a jelenlegi munkaügyi szabályozás megtartásáért folyik. Az elmúlt hónapokban a magyarországi autógyárakban is sor került több sikeres sztrájkra, amivel sikerült viszonylag jelentős béremelést kiharcolni a dolgozóknak. Magyar viszonyok között ez is nagyszerű eredménynek számít, és csak remélni lehet, hogy a magánszféra többi alkalmazottja is tanul az autógyáriak bátorságából és sikeréből. Ahogy egyre több magyar keres munkát külföldön, úgy lesz egyre nagyobb hiány a képzett munkaerőben nálunk is. Jelentősebb béremelést ilyenkor lehet kiharcolni. Hasznos lenne, ha a baloldali pártok a belharcok helyett minden erejükkel támogatnák a munkavállalók bérharcát.
Franciaországban azonban ennél sokkal többről van szó. Az amúgy szocialista kormányzat a munka törvénykönyvét akarja úgy megváltoztatni, hogy az eddiginél sokkal könnyebb legyen elbocsátani a munkavállalókat. De mielőtt túlságosan kárhoztatnánk az ottani szocialistákat, tudnunk kell, hogy a francia jobboldal még brutálisabban korlátozná a munkavállalók sok évtized alatt kiharcolt munkajogi védettségét. Ez sokat elárul a nyugati jobboldali pártok és a Fidesz közti különbségről is. A francia (brit, német, stb.) konzervatívok ellenzéki helyzetben sem a szociális demagógiára játszanak, mint ahogy a Fidesz tette 2002 és 2010 között. Ellenzékben is vállalják a saját gazdasági és társadalmi céljaikat, amelyeknek fontos eleme a munkaerőpiac "rugalmassá tétele". Azaz a munkavállalói jogok korlátozása, a dolgozók kiszolgáltatása a piac pillanatnyi érdekeinek.
Francois Hollande elnök és kormánya azzal érvelnek, hogy a makacsul tíz százalék körül stagnáló munkanélküliség fő oka a munkaidő és a munkaviszony állítólag túl merev szabályozása. Az új csomag szerint könnyebb lenne rákényszeríteni a dolgozókat a heti 35 órát meghaladó munkavégzésre, és munkaviszonyuk megszüntetése is kevesebb "macerával" járna a munkaadók számára. Ahogy ez lenni szokott, kerekre csiszolt érvek hangzanak el a nemzetközi versenyről, amely miatt "lemarad" a francia gazdaság, és a fiatalokról, akik könnyebben jutnak álláshoz, ha a régi dolgozókat egyszerűbb lesz az utcára tenni. A tiltakozások mindenesetre azt mutatják, hogy a francia fiatalokat nem könnyű a generációs konfliktus gerjesztésével megvezetni. Ők is értik, hogy ha a jelenlegi dolgozókat könnyebb lesz elbocsátani, akkor bármikor velük is megtörténhet ez.
Hazánkból, ahol az általános szegénység és kiszolgáltatottság miatt oly gyenge a szolidaritás, különösen irigylésre méltó látni a nyugdíj-közeli szakszervezeti aktivisták, a középkorúak és a húsz év körüli tüntetők közös harcát. Már a nyugdíjkorhatár tervezett felemelésekor is feltűnő volt az egészen fiatal franciák aktív részvétele a tiltakozó megmozdulásokban. Húsz évesen látszólag nagyon elvont az a kérdés, hogy negyvenöt vagy negyvenhét év múlva lehet nyugdíjba menni. De akik egy olyan társadalomban nőnek fel, ahol vannak erős szakszervezetek, erős baloldali mozgalmak, azok ösztönösen is érzik, hogy a szociális rendszer megbontása közvetve minden bérből és fizetésből élő ember érdekeit sérti. Ehhez természetesen hozzáadódik a francia fiatalok hagyományos és heves protestáló kedve is. De nagy különbség, hogy ezt nem focihuligánként vezetik le, hanem a maguk, szüleik és nagyszüleik méltó béréért, majd nyugdíjáért küzdve élik ki az utcákon.
Ami pedig a munkaidő meghosszabbítását illeti, a jelenlegi 35 órás munkahetet egy előző szocialista kormányzat vezette be. Akkor az volt az ideológia, hogy ha csökken a dolgozók munkaideje, akkor értelemszerűen több dolgozóra van szükség, és így mérsékelhető a munkanélküliség. Különböző okok miatt (technikai fejlődés, jobb munkaszervezés, stb.) nem ez történt. De azt képtelenség lenne állítani, hogy ha nő a jelenleg dolgozók munkaideje, akkor több új munkavállalóra lesz szükség. Hollande elnök így most a nála sokkal kiválóbb szocialista elődei vívmányait akarja lerombolni.
Sok fejlett országban vezettek be már hasonló reformokat, mint amilyeneket Hollande elnök akar most a franciákra kényszeríteni. Az eredmény mindenütt az úgynevezett prekárius életforma tömegessé válása lett. (A prekárius azt jelenti, ha valaki részmunkaidősként vagy időszakosan foglalkoztatva dolgozik, csak határozott idejű munkaszerződéssel rendelkezik.) Aki egyszer elveszti az állandó munkahelyét, az nehezebben jut hitelhez, nem tud tervezni a holnapra, gyerekei iskoláztatása is akadozhat. És persze kikerül a szakszervezetből, a szervezett munka világából és a vele járó szociális juttatásokból is. A tiltakozók alighanem jól sejtik, hogy éppen ez utóbbi szempont a „reform” igazi célja.
A legszomorúbb a dologban az, hogy miközben a szocialista kormány és a baloldali szakszervezetek küzdelme miatt szinte megbénul Franciaország, a Le Pen-féle szélsőjobboldal dörzsöli a markát elégedettségében. Ők tudják, hogy a szélsőjobboldal csak ott és akkor győzhet, ha a baloldali pártok és a dolgozó emberek között felbomlik a természetes szövetség.
