Zsenik ritkán születnek és sokszor nem is adatik meg számukra, hogy sokáig köztünk legyenek. Miközben hatalmas hőfokon égnek és szinte mindent felperzselnek maguk körül, nagyon sokat adnak is, tehetséget, energiát, reményt és katarzist. Úgy, hogy talán sohasem szabadulnak meg saját gyengeségeiktől, vagy démonaiktól. Bertók Lajos színész Debrecenben született ötven évvel ezelőtt és tíz éve mindenkit megdöbbentve itt hagyott minket. Sokan zseninek tartották. Nem volt könnyű vele, de mégis partnerei, barátai imádták, sokan belé szerettek. Most őrá emlékeztek, nem sokkal ötvenedik születésnapja után.
Sopsits Árpád rendező, aki közeli alkotótársa volt Bertók életének utolsó szakaszában, vezette a megható pillanatokkal teli szeánszot. Az egyik szék, „Hamlet széke”, vagyis Bertóké üresen maradt. A sála volt csupán rajta, jelezve, hogy tulajdonképpen most is velünk van. Megszólaltak felvételről Bertók korábbi debreceni pályatársai, kollégái. Majd érkezett Bacsa Ildikó, Kerekes Éva, később László Zsolt, Dolmány Attila, akik szintén partnerei voltak Debrecenben, illetve később Budapesten. Bertók Debrecenben, a Tragédiában Ádámot játszotta és aztán más főszerepeket is alakított, sikere volt, Pestről jártak le „Bertókot nézni” de egy idő után maradt el miatta előadás, mennie kellett.
Szücs Miklós, az azóta megszűnt Budapesti Kamaraszínház igazgatója nyújtott neki mentőövet. De több filmszerep is megtalálta. László Zsolt, aki nagyon jó barátja volt Bertóknak, azt mondta róla, hogy egyszerre volt semmi és minden. Kettőjük kapcsolatát László Zsolt szerint zsigeri kohézió jellemezte. „Ilyen intenzív emberrel még nem találkoztam” – tette hozzá. Bertók László Zsoltnak egyszer azt mondta, ritkán találja meg, de olyan emberek társaságát keresi, akiknek az égbolt visszatükröződik a szemükben.
Tarján Tamás kritikus pedig így jellemezte Bertókot: „amikor őt láttam színpadon, mindig úgy éreztem, hogy megtanít engem valami újra, új nézőpontra, új látásmódra. Közben mintha önmagába nézve készített volna egy metszetet arról a figuráról, amit épp játszott és tette ezt állandó belső igényességgel. Ahol Bertók volt, ott színház teremtődött”.
Így lett ez Debrecen után Pesten is. A Budapesti Kamaraszínházban több jelentős szerepet eljátszott. Talán pályájának egyik csúcsa, egy monodráma volt, Az egy őrült naplójában Popriscsin megformálása. A rendező éppen Sopsits Árpád volt, aki egyébként Raszkolnyikovot is Bertókra osztotta a Bűn és bűnhődés a rácsok mögött című előadásban. Sopsits úgy emlékszik az Egy őrült naplójára, hogy kettőjük viszonya egyfajta összekapaszkodás volt. A rendező ragaszkodott ahhoz, hogy legyen az előadásban egy videokamera, amit maga a színész kezel, gyakorlatilag saját magát veszi, így kinagyítva látjuk a mozdulatait, gesztusait. Bertók először hallani sem akart róla, félt, hogy tehetségtelennek, „ripacsnak” látszik, ráadásul ilyen közeliben, de Sopsits azzal érvelt, hogy ez a megoldás józanságra intheti Bertókot a színpadon, hiszen végig látja saját magát, ha soknak érzi a gesztusokat, majd visszavesz. Bertók két hét után belement ebbe a sajátos videó naplós megoldásba.
A rendező arról is mesélt, hogy folyamatosan változott Bertók játéka, de egyfajta áttörés, a hetvenhatodik előadáson, egy jeruzsálemi vendégjátékon következett be. Amikor a kutyás jelenetben míg korábban a kutyákat kissé távolságtartóan jelenítette meg, el merte játszani a kutyák valódi karakterét. Ez is Sopsits szerint jól jellemezte Bertókot, akiről nem lehetett soha tudni, hogy hová és meddig jut el. A rendező azt is elmondta, hogy ő Bertóknak soha nem adott direkt instrukciót, nem volt szükség rá, nem is lett volna jó, ők sétáltak és beszélgettek. Persze voltak vitáik, veszekedéseik, előfordult, hogy hosszabb ideig nem is beszéltek egymással, de aztán mindig jött a békülés.
Bertók nem sokkal a negyvenedik születésnapja és a halála előtt elhatározta sportol, nem iszik. Tarján Tamás ezt úgy értelmezte, hogy szeretetmegváltásra vágyott, de önmaga ezt fegyelemmegváltással kívánta elősegíteni. A tragédia mégis bekövetkezett. Mundruczó Kornéllal még elkezdett forgatni, huszonkét napot is forgatott is, elkészült a Delta című film fele. Elment szabadságra, kiment barátaival a Dunára úszni. De a jól úszó Bertók ma is megmagyarázhatatlan módon elsüllyedt a vízben és megfulladt. A Harmadik figyelmeztetés színészzenekar, melyben több volt osztálytársa és barátja játszik, fejezte be az emlékestet. Az első számukat Bertók Lajosnak ajánlották. Íme, néhány sora: „Mindig csak a fényt kerestem / És, végül csak egy árnyék lettem / Rájöttem már, ez vagyok én / Még nem jöttem rá, miért vagyok én.”
Bertók Lajos elképesztő intenzitással játszott FOTÓ: SCHILLER KATA
