A menekülő, vérző emberek látványa, a folyamatos bizonytalanság, a tragikus hírek és rémhírek örvénye, s a feszült várakozás. Hányan nem térhetnek haza szeretteikhez? Hányan váltak a halál megmagyarázhatatlan ideológiája, s az öldöklés áldozataivá? – kérdezgettük aggódva.
Senki sem érezhette biztonságban magát. Minden járókelő potenciális célponttá válhatott ugyanúgy, mint Párizsban, s éppen úgy, mint bő egy évtizede Madridban vagy Londonban. Ismét ártatlan embereknek kellett meghalniuk azért, mert néhányan Allah nevében terjesztik a halál kultúráját. A fanatikusok újra szándékosan választottak olyan helyszíneket, ahol tömegek zsúfolódtak össze. Ami akár hetekkel, hónapokkal, vagy évekkel korábban oly természetesnek tűnt, ma már a jelek szerint nem az. Nem mehetünk ki félelem nélkül egy nyugati főváros utcájára, mert ott leselkedhet ránk a halál, egy öngyilkos merénylő, aki szélsőséges ideológiája alapján azt vallja: az emberi élet értéktelen.
Mi a megoldás? A félelem semmiképpen. Nem lehet úgy leélni egy életet, hogy az ember csak a terrortól tart. Nem megoldás az, ha külföldi turistaként nem merünk felmenni az Eiffel-toronyba, vagy a brüsszeli Atomiumba, vagy nem merünk felszállni a londoni, a párizsi, vagy a brüsszeli metróra. A terroristák célja éppen az, hogy úrrá legyen rajtunk a félelem, de ők nem győzhetnek az élet kultúrája felett. Az életigenlés megszüntetése az emberi természettel szembeni megbocsájthatatlan támadás, még ha őket ez vajmi kevéssé érdekli is.
Sajnos nincs ideális megoldás. A titkosszolgálatok egyetlen országban sem lehetnek annyira felkészültek, hogy képesek legyenek sikerrel szembeszállni minden terrorakcióval. Olyanok is robbanószerkezetet rögzíthetnek magukra Allah nevében, s a levegőbe repíthetik magukat, akik korábban sosem voltak ismertek a hatóságok előtt.
