Hétfőn újraindultak az egyeztetések Genfben az ENSZ szíriai különmegbízottja, Staffan de Mistura vezényletével, az ENSZ, az Egyesült Államok és Oroszország közreműködésével. Béketárgyalásnak azért nehéz nevezni a genfi eseményt, mert bár a konfliktusban érintett felek egy része elfogadta a meghívást és a helyszínen van, nem hajlandók egy asztalhoz ülni, közvetlen tárgyalásokba bocsátkozni, az ENSZ-megbízott Mistura külön-külön tárgyal a delegációkkal, Így elég nehéz közös nevezőre jutni, bár nem lehetetlen.
Ám a helyzetnek több más fonáksága is van. Ugyebár kezdetben a Szíria jövőjét érintő nemzetközi egyeztetéseket még úgy képzelték el, hogy azok az Aszad rezsim képviselői nélkül zajlanak, de az Iszlám Állam színrelépése ezt a forgatókönyvet automatikusan érvénytelenítette. A szíriai rendezésre hivatott genfi tárgyalások első sorozata, amelyre végül a rezsim képviselői is meghívást kaptak, 2014 elején kudarcba fulladt. Akkor még a nemzetközi szereplők, az Egyesült Államok, Oroszország, az arab államok és a nyugat-európai demokráciák között Bassar el-Aszad politikai jövője jelentette a legfőbb nézeteltérést. A Nyugat azóta némiképp enyhített azon az álláspontján, hogy elsődleges szempont Aszad félreállítása. Az ok nyilvánvalóan biztonságpolitikai szempontok által vezérelt – a damaszkuszi diktátor megbuktatása és rezsimjének hirtelen félresöprése esetén Szíria a polgárháborúból egyenesen a káoszba fulladna.
Az ma már kétségtelen, hogy a mérsékeltnek mondott, Szíriában harcoló ellenzék rendkívül gyenge, megosztott, és nemcsak hogy kevesen vannak, de mérsékelt voltuk is erősen megkérdőjelezhető. Hosszas egyeztetések után a genfi tárgyalások tető alá hozói csak az Iszlám Állam mellett az al-Kaida szíriai szárnyát az an-Nuszra Frontot nevezték meg terrorszervezetnek, s mint ilyent kizárták a békefolyamat tárgyalásaiból. Szíria és Oroszország azonban az egyik legerősebb felkelőcsoportot, a Szaúd-Arábia által támogatott Dzsais al-Iszlámot is terrorcsoportnak tartja, miközben e szervezet képviselője az ellenzék főtárgyalója. De elég csak a szíriai háború elmúlt öt évében történt terrorcselekmények sorát leltárba venni, tisztán látható, hogy nem csak a két kizárt csoport követett el terrormerényleteket, sok más ellenzéki fegyveres csoport is nyíltan iszlamista, nem áll tőlük sem távol a dzsihád eszmeisége. Az is kérdés, hogy az évek során a szíriai háborúban megjelent nyugati, balkáni illetve az orosz föderáció muzulmánok lakta területeiről, vagy az Afganisztánból, Pakisztánból érkezett dzsihádista önkéntesek valóban csak az Iszlám Állam és az an-Nuszra sorait erősítik vagy más fegyveres csoportokban is jelen vannak?
Ugyanakkor mára az is nyilvánvalóvá vált, hogy e „mérsékelt” tábor nemcsak sokszínű, hanem komoly belső rivalizálás feszíti, ami egy esetleges hatalmi vákuum idején újabb katasztrófához vezethet. Hosszú ideig az is kétséges volt, hogy e tábor képes lesz-e belső megállapodásra arról, hogy egyáltalán részt akarnak-e venni a genfi tárgyalásokon, és ha igen, kik legyenek a képviselőik.
Az is kérdés, kik állhatnának az Aszad nélküli politikai rendezés, átmenet élére. Elméletileg adott lenne a törökországi székhelyű Szíriai Nemzeti Koalíció, hiszen nem egy ország történetéből ismert, hogy korábban külföldre menekült neves ellenzékiek térnek haza és veszik át az ország vezetését. Csakhogy ez esetben nem a megszokott séma szerinti menekült ellenzékről van szó, hanem a polgárháború idején a harcok elől elmenekült személyekről, akik ugyan nevezhetők Aszad-ellenzékének, de hazájukban aligha ismertek. Mint ahogy nyugaton sem, az évek óta zajló háborúban a nyugati média és diplomácia sem tudott egy olyan személyiséget találni, akit „fel lehetne építeni”, aki meg tudná jeleníteni az ellenzéket, akire építve egy demokratikus választáson meg lehetne törni Aszad uralmát. Ez komoly gondot jelent, az arab tavasz többi országában például volt, ha nem is egy személy, akkor legalább egy szervezet, mint a Muzulmán Testvériség, akit-amit szembe lehetett állítani a rezsimmel. Szíriában viszont nincs. Nem kérdés, hogy végül valakit ki lehet hozni a viszonylagos ismeretlenségből, de amint az afganisztáni példa is mutatja, kétséges, hogy ez elegendő lesz ahhoz, hogy tömegek sorakozzanak fel mögé, biztosítva az új rendszer stabilitását.
Mindemellett a háborút végigszenvedő lakosság szemében sem a legjobb pont, hogy azok, akik az átmenet élére állnának elmenekültek a harcok és nehézségek elől, sem az, hogy a Törökországban székelő Tanácsról leginkább csak a hatalmi versengés kapcsán lehetett hallani az elmúlt években, az újabb rijadi csoportról sem sokkal többet.
Az ellenzéki erőviszonyok átrendeződését jelzi, hogy a jelenlegi, januárban kezdődött, akadozó béketárgyalásokon már nem a törökországi székhelyű koalíció a főszereplő, hanem a Rijadban létrejött Tárgyalási Főbizottság (HNC). Ugyanakkor ez a külső támogatóknál végbement elmozdulásokat is mutatja – ha már Szaúd-Arábia fővárosában székel a legnagyobb ellenzéki tömörülés, akkor kétségtelen, hogy a vahabita királyság számít a szír ellenzék első számú támogatójának (irányítójának, befolyásolójának?).
Nyugodtan elmondható, hogy Aszadnak tényleges számottevő szír ellenzéke nincs. Az országban egyetlen ilyen tömörülés van, a 2011-ben alapított Demokratikus Változás Nemzeti Koordinációs Bizottság (NCC). Ezt a tömörülést a hatalom is megtűri, vélhetően azért, mert nem iszlamista fogantatású, hanem főleg nacionalista, baloldali és kurd pártok a tagjai. Több vezetőjét így is őrizetbe vették, de ők legalább szűkebb régióikban ismertek. Az NCC amúgy mondhatni túlságosan is mérsékelt ellenzék. A napokban, miután Aszad elnök meglepetésre április közepére parlamenti választásokat rendelt el, az NCC bojkottra szólította fel híveit és a szíriai civil társadalmat, mondván, hogy a kormányzat e voksolással csak befolyását akarja növelni a genfi béketárgyalásokon. Az borítékolható, hogy a nemzetközi közösség nem fogja elfogadni e választások eredményét, mint ahogy a 2012-est sem fogadta el, de az is, hogy potenciális ellenfél hiányában a Baath Párt újra elsöprő többséget fog szerezni.
Hétfőn, a genfi tárgyalások első napján jelentette be Vlagyimir Putyin, védelmi- és külügyminisztere jelenlétében, hogy kedden megkezdik az orosz csapatok részleges kivonását Szíriából. A Latakia tartománybeli Hmejmim-i orosz légi bázis és a tartuszi kikötőben működő orosz haditengerészeti létesítmény folytatja tevékenységét. Putyin szerint a szeptemberben kezdődött orosz katonai beavatkozás elérte célját Szíriában, megteremtette a tárgyalásos rendezés feltételeit. Oroszország az elkövetkezőkben intenzívebb szerepet vállal a békefolyamatban a szíriai konfliktus lezárása érdekében, mondta Putyin.
Az utóbbi hónapokban az orosz légierő támogatása mellett jelentős harci sikereket értek el a szír kormánycsapatok és szövetségesei, elsősorban a kurd erők, végvárakba szorítva vissza a terrorcsoportokat és, amint a nemzetközi közösség is kifogásolta, a fegyveres felkelőket.
Putyin a visszavonulásról telefonon egyeztetett Barack Obama amerikai elnökkel. Washington nem kommentálta a moszkvai döntést. Azt egyelőre nem tudni, hogy a nyugati koalíció azon országai, amelyek az oroszokkal együttműködve eddig hajtottak végre szíriai bevetéseket, ugyancsak kivonulnak a szíriai légtérből vagy sem. Az sem tisztázódott, mi lesz a sorsa a meglebegtetett szaúdi beavatkozásnak, mint ahogy az sem, hogy Törökország folytatja-e légicsapásait a terrorcsoportok ellen Aszad oldalán harcoló szíriai kurdok ellen.
Ehhez nem kell meghamisítani a választások eredményét. Aszadnak nincs belső ellenzéke, az ellene harcolók többsége nemzetközi zsoldos, s bár ez inkább csak a helyszíni riportokból derül ki, az országban élők tetemes része a kormánytól reméli a biztonság helyreállítását és a háború előtti viszonylagos jó élet visszatértét.
És nem véletlen sem az, hogy nincs belső ellenzék, sem az, hogy a lakosság jó része szemében Aszad nem az a szörnyű diktátor, akinek képe kirajzolódik a nemzetközi híradásokból. Apja, Hafez harminc éven át állt az ország élén, 1970-2000 között, majd a hatalmat fia, a mai elnök, a Londonban tanult orvos örökölte meg. A szekularizációt kormányzati ideológia szintjére emelő Baath Párt 1963-ban vette át az uralmat Szíriában, és a hetvenes évektől Hafez al-Aszad irányítása alatt módszeresen irtott ki minden ellenzéket, így az arab világ más országaiban is népszerű Muzulmán Testvériséget is. Szíria lett az egyetlen olyan arab ország, amelyben az iszlám nem államvallás, amelynek egyáltalán nincs államvallása, és minden vallás tulajdonképpen egyenlő jogokkal bír. Szíria szunnita többségű, de szép számmal élnek síita-alaviták, keresztények is, és kurdok, akik különben maguk is az iszlám szunnita ágához tartoznak. Közel ötven év erőltetett szekularizációja nyomán a szír társadalom egy része – főképp a nagyvárosok polgáriasult lakossága – nem szeretne csöbörből vödörbe esni és valamiféle vallási diktatúrába csöppenni. Az egyiptomi példa is riasztó számukra, ahol a rendszerváltást követő első szabad választásokon hatalomra jutott mérsékelt iszlamista erők, a Muzulmán Testvériség pártja és államfője demokratikusnak nem mondható eszközökkel élt, s próbálta megsemmisíteni az addigi szekularizációs vívmányokat, s a kisebbségi vallások tagjai, mint például a kopt keresztények a szélsőséges iszlám célpontjai lettek.
Az is a jelenlegi elnök pozícióit erősíti hazájában, hogy hatalomra jutása után demokratikus reformokat ígért és részben végre is hajtott, s apja vaskalapos diktatúrája után mindenképpen jobb viszonyokat teremtett, ami gazdasági fellendüléssel is járt. Támogatottsága a tradicionális, szunnita többségű vidéki közösségekben kisebb, a polgáriasult, világiasult városi közösségekben azonban jóval nagyobb, mint amennyire az a nemzetközi médiából látszik.
- március 14- én előkészítő értekezlettel megkezdődtek az egyeztetések
- március 15-én Staffan De Mistura az ellenzék képviselőivel
- március 16-án a szíriai kormánnyal egyeztet a lényegi kérdésekről
- az első tárgyalási fordulót március 24-én fejezik be
- egyhetes szünet után kéthetes tárgyalási szakasz, majd újabb szünet után a harmadik szakasz követezik
- hat hónapon belül létre kell jönnie Szíriában egy átmeneti kormánynak és egy új alkotmánynak
- az ezt követő 12 hónapon belül parlamenti és elnökválasztásokat kell tartani
Azt is érdemes megjegyezni, hogy Sydneytől Németországig az elmúlt években több olyan szíriai emigránsok által szervezett demonstráció volt, amelynek az volt a jelszava, hogy „Syria is our nation. Bashar is our leader!” (Szíria a mi hazánk. Bassar a mi vezetőnk.). A közösségi oldalakon olyan szíriai csoportok léteznek, amelyeknek ugyanez a mottója és nemcsak keresztények és kurdok lájkolják, terjesztik, hanem állítólag szép számmal szunnita szírek is.
És egyáltalán nem utolsó rendű fonáksága a genfi béketárgyalásoknak az, hogy a háborút végigharcoló kurdok nem kaptak meghívást. Törökország vétózta meg jelenlétüket, és nyilván az ellenzék sem rajong értük, hiszen a rezsim támogatói. De a térségbeli helyzet láttán jogos a kérdés: elképzelhető-e bármiféle rendezés a kurdok bevonása nélkül? Elképzelhető-e még közel-keleti béke a kurd kérdés rendezése nélkül?