- Mi vezetett a jelenlegi, világszinten rendkívül alacsony infláció kialakulásához?
- Most egy új, eddig viszonylag ismeretlen helyzetet kell tudnunk értelmezni. Japánban előfordult már hasonló, de régóta sem a világban, sem Magyarországon nem tapasztaltunk ilyen alacsony inflációt. A 2008-as válságból való kilábalás rendkívül nehéznek bizonyult. A krízis után a világgazdaság tőkeerős szereplői - a nagyvállalatok, nagybankok és egy ideig a kormányok is - azt az elvet követték, hogy ebben a labilis helyzetben jobb kivárni, mint költeni. Az ijedtség nagy úr, ám a fölös pénz - mivel nyitott gazdaságokról beszélünk - hamar eljutott oda, ahol lenni szeretne, így a fejlett gazdaságokból átvándorolt a feltörekvő országokba. Jelenleg a fejlődő és feltörekvő országok növekednek a leggyorsabban, és leghátul vannak a fejlett országok. Azért van defláció, mert jelentősen visszaesett az a konjunktúra, amit részben a lakossági fogyasztás, részben az állam vitt.
- Mi ilyenkor a helyes állami magatartás?
- Most még az államokra - beleértve a központi bankokat is - hárul az a feladat, hogy hitelt s vele hitet teremtsenek, meggyőzve az embereket, hogy nincs világvége: újra bele lehet fogni nagy projektekbe, lehet, sőt, érdemes is mondjuk lakást vásárolni. Ugyanakkor a világban több helyen háború folyik, drámai méretű a migráció, a világgazdasági helyzet nagyon kiélezett. Noha Amerikában szépen helyreálltak a gazdasági folyamatok, de a kibocsátás és a munkapiac is messze vannak még az ideálisnak tartott állapottól. A FED kamatemelése is csak annyiban jó jel, hogy láthatóvá/hihetővé teszi a konjunktúra magára találását, a jegybanknak muszáj volt előre tekintetnie és megmozdítania a kamatot. A válság utáni helyzetben azonban a nemzetközi konjunkturális összerendeződés nem sikerült. Az a fajta globális együttműködés, egyfajta globális stimulus kialakítása, amire nagy szükség lett volna, nem valósult meg. Mást csinál Európa, mást csinál az Egyesült Államok, és megint mást csinál Kína. A végeredmény pedig sajnos az, hogy a világ növekedése megtört, és amíg a nyersanyagárak ennyire alacsonyan vannak, addig a globális konjunktúra is gyenge lesz.
- Mi, magyarok, általában félünk az inflációtól. Miért kedvezőtlen mégis a mostani helyzet?
- Az alacsony infláció jó hír a napi fogyasztás szintjén, ugyanakkor egyben kicsit félrevezető is. Az embereknek ugyanis az lenne az igazán jó, ha nagy iramban megindulna felfelé a gazdaság, többet keresnének, és magasabb árakon is hajlandóak lennének még több, nagy értékű javakat is vásárolni. Azért nem tudunk önmagában az alacsony árszínvonalnak örülni, mert ahhoz, hogy igazán komoly vagyontárgyhoz, például lakáshoz jussunk, sokkal többet kell félretennünk, mint korábban. Az új lakások árai például még mindig meredeken felfelé mennek, mert nincs kínálat. Az infláció azért ilyen alacsony, mert a fogyasztás a nagy tételek - lakberendezés, építőanyag, új autó - irányában stagnál, az energia- és a nyersanyagárak pedig bezuhantak.
- Az olajár alakulásával kapcsolatban mi az igazság? Egyes elemzők még ebben a naptári évben felfutást várnak, mások szerint sokat kell még várni rá.
- Ha őszinték akarunk lenni, hazudik, aki azt mondja, hogy precíz előrejelzést tud készíteni. Sokkal inkább arról érdemes beszélni, hogy ki lesz az első, aki eltalálja, hogy mikor fog megindulni az energiahordozók iránti kereslet a legfontosabb országokban. Ezt a fordulópontot jelenleg három tényező késlelteti. Egyrészt van egyfajta helyettesítési hatás, mert elterjedt a palagáz, illetve a földgáz használata kőolaj helyett, valamint sok helyen bekapcsolódtak a megújuló energiák az áramtermelésébe. Ezenkívül van az az effektus, amit a konjunktúra elmaradása okoz, végül pedig némi politikai manipuláció is közrejátszik. Utóbbi alatt azt kell érteni, hogy összeomlott az a mennyiségi kartell, amely megmondta az OPEC-országok számára, ki mennyit vihet a piacra. Ezért régóta egy jelentős túlkínálat van, sok helyen tankhajókban vagy akár a vezetékekben áll az olaj, mert az eladónak adott esetben jobban megéri várni, mint egy fizetésképtelen kuncsaftnak eladni.
- Megoldást jelenthet az OPEC-en kívüli kínálat csökkenése?
- Igen, ez egy olyan világ, ahol az OPEC már nem tud diktálni. A legolcsóbb termelő – például Szaúd-Arábia –, amely meg tudja termelni hordónként az olaját 5-6 dollárért, majd eladja nyolcért, akkor is keres rajta, ha alacsony a piaci spot-ár. A drágább kitermelésű helyeken – az oroszországi bányászat átlagköltsége a szaúdinak legalább nyolcszorosa – muszáj kevesebbért is odaadni, mert annyira kell a bevétel - itt tehát más a helyzet. Oroszországnak nagy szüksége van a pénzre, nem bírja sokáig az ilyen alacsony árfekvést. A nagypolitikai megfontolásokat itt lehet tetten érni: sokan nem bánják azt, ha Oroszország bevételei csökkennek. Hozzáteszem, sajnos, mivel azt nem kalkulálják bele, hogy az oroszok éppen ezt helyeztet is kompenzálandó, háborús főszereplőként vannak jelen Szíriában.
- Mennyire lehet türelmes az a Nagy-Britannia, amelyik szintén magas költségek mellett tud kitermelni?
- Nekik stabil rendelésállományuk van, tehát azokkal ellentétben, akiknek a szabadpiacról kell vevőt szerezniük, nem kell különösebben aggódniuk. Azok a nagyvállalatok, amelyeknek tartós szerződéseik vannak, át tudják hárítani az áresés kockázatát a nyersanyagpiacokon a biztosítókra, a pénzpiac tehát óriási szerepet játszik az ő esetükben. Számukra akkor is kedvező lehet egy nyersanyagüzlet, ha áresés van, mert a biztosító fizet. Ez nem pont olyan, mint amikor kötünk egy biztosítást a házunkra, ami vagy leég, vagy nem, mert ez utóbbi sokkal jobban megfogható kockázat. Vannak olyan energiacégek, amelyek ezt a fedezeti ügyletet viszonylag olcsón megveszik, és áthárítják az áresés kockázat jelentős részét. Igaz, ezt az áresés elleni fedezést nem mindenki tudja megtenni, de az északi-tengeri cégek inkább ilyenek.
- Bár a legutóbbi csúcstalálkozó óta csökkent a valószínűsége Nagy-Britannia kilépésének, milyen lenne nélkülük az Európai Unió jövője?
- A Nagy-Britannia nélküli Unió nagyon kedvezőtlen fejlemény lenne több okból is. Jelenleg nettó befizetője az EU-nak, tehát az adófizetői pénzét osztják tovább. Emiatt jó alkupozícióban volt a csúcstalálkozón is, és ezt David Cameron nagyon jól tudta. Ezért kikényszerítettek olyan speciális jogokat, amelyek például azt jelentik, hogy az eurózónát érintő, számukra kedvezőtlen döntésekbe ugyan nem szólhatnak bele, de kérhetnek módosítást vagy kiigazítást. Előnyös koalíciókat kötöttek – a magyar miniszterelnök is alapvető dolgokban támogatta Cameront. Ezenkívül definíciószerűen azt mondják, hogy az integráció mélyítéséből ki akarnak maradni, de az anyagi érdekeltségük a teljes kereskedelmi forgalmat tekintve igen erős. Pusztán pénzügyi megfontolásokból tehát jobb a briteknek belül, mint kívül. Ezzel együtt Nagy-Britanniában népszerű az euroszkeptikus, külön-utas attitűd, amelyhez a saját jóléti pénztárca védelme is tartozik. Ezeket az érdekeiket most sértve érzik, mert úgy látják, a kelet-európai munkaerő visszaél a jóléti rendszerükkel. Cameron azt ígérte még a nyáron, és most megismételte, hogy a bennmaradás mellett fog kampányolni. A legutóbbi találkozó után ő tulajdonképpen elégedett lehet, mert azt mondhatja otthon, hogy megkapták, amit kértek.
- Egy másik fontos pénzpiaci szereplő, Kína esetében mit jelenthet a jüan gyengülése a nemzetközi hiteltranzakciókra nézve?
- Kína második számú gazdasági nagyhatalommá vált, valamint a világ első számú exportőrévé. Nagyon sok pénze, óriási katonai ereje van, és Pekingben már nem elégednek meg azzal, hogy a Dél-kínai-tengeren ők "alkotják a szabályokat”, hanem mára Nemzetközi Valutaalap ügyeibe is vaskosan szeretnének beleszólni. A jüan hivatalosan is az IMF-valutakosár, az SDR része lett – ami persze nem jelenti azt, hogy olyan keresett lesz, mint mondjuk a dollár –, de ez egy komoly lépés afelé, hogy elismerjék az ország gazdasági erejét. Ugyanakkor a nyugati világnak nem érdeke, hogy Kína gazdaságilag - pláne katonailag - túlságosan megerősödjön. Pozíciójának megerősödése az IMF-ben viszont, a lassulás ellenére is, egyértelműen látszik. Ha például mi eladunk Kínának magyar kötvényt - és ő jüanban fizet -, az azt fogja jelenteni, hogy ezzel a jüannal mi elmehetünk bármelyik nyugati nagybankhoz, hogy kérünk érte mondjuk amerikai dollárt. Azonnal kapni is fogunk, mert e pénz mögött van áru, vagyontárgyak tömege, és persze katonai erő, s immár IMF-elismertség is.
- Christine Lagarde, az IMF vezetője szerint a Valutaalap „gondolkodik az elővigyázatossági finanszírozási eszközök tárházának kiszélesítésén”. Mit jelent ez pontosan?
- Az IMF-et úgy kell tekinteni, mint egy kormányközi intézményt: az IMF-pénz tulajdonképpen kormányközi megtakarítás. Szeretne „igazi” bankként működni, de végtére is nemzeti adófizetők és kormányok állnak a forrásai mögött, ezért ez kicsit fából vaskarika. De akit - más, hitelt kérő kormányokat - érdemesnek találnak rá, annak viszonylag jó, a piacinál puhább feltételek mellett adnak hitelt forrásaikból. Az eszközök szélesítése azt jelenti, hogy kitágítja a hitelezési állami projektek körét, mert ugyan általában államoknak ad pénzt, de most az az új álláspontja, hogy az is elegendő, ha az állam garanciát vállal például egy nem állami szereplő hitelének a visszafizetéséért.
- Kínával ellentétben Japánban nem követte a gazdasági lassulást a hazai valuta árfolyamának csökkenése…
- Nem abban a mértékben és irányban. Az elmúlt két évben a japán jen a dollárral szemben elveszítette értékének több mint 25 százalékát. De ez nem azért történt, mert Japánban lassulás van. A problémájuk mindig az, ha tőlük nem vesznek eleget. A japán gazdaság arra épül, hogy a világ minden táján el tudja adni – az autóktól kezdve az IT-eszközökig – a nagyon jó minőségű termékeit. A saját gazdaságukon belül eleve nincsen akkora vételi húzóerő – bár nagyon magas a hazai vásárlóerő kihasználtsága. Az ország a népességhez viszonyítva kicsi, a belső fogyasztást nagy léptékben növelni igen nehéz, a foglalkoztatást továbbnövelni pedig pokolian nehéz. Pengeélen táncolnak, ha a belső konjunktúra fenntartásáról van szó, és az emberek nem akarnak mindig új és jobb terméket fogyasztani. Inkább beteszik - még negatív kamatra is - a bankba a pénzüket. Ez azzal is összefügg, hogy Japánban szerény, dolgos, megtakarító fogyasztási kultúra alakult ki. A belső piac így hiába viszonylag nagy, nem tud olyan felfutásra számítani, mint például Amerika.
- Egy ilyen helyzetben tehát az élénkítő pénznyomtatás nem jelent megoldást?
- A pénznyomtatással kapcsolatban vigyázni kell! A laikus ember azt gondolná, hogy a több pénztől hirtelen minden megjavul. Pedig nem. A frissen teremtett hitelpénz elkezd értékpapírokba vándorolni. Akinek fölös pénze van, az nem vesz új autót, vagy nem fürdőszobát bővít, netán napelemet tesz a tetőre, hanem inkább vesz valamilyen kötvényalapot. Ha a kereskedelmi bankok megkapják a plusz pénzt a központi banktól, azt mondják majd az ügyfeleknek, hogy ilyen és ilyen lehetőségeink vannak, adunk olcsó hitelt, vegyenek fel. Azt nem köthetik meg, hogy a friss pénzt mire használják fel, kivéve, ha az állam megköti a kezüket. Olyan pénzügyi vagyontárgyak szívják fel ezt a pénzt, amelyek nem termelnek. A pénz nem mindig csak új reál-javakat keres, hanem szeretne fialni is. Konjunktúra ebből nem lesz. Önmagában a pénzmennyiség növelése nem tudja az outputot növelni. Vagy azonnali árszínvonal-növekedést eredményez - most ez sem látjuk, mert ez egy korlátos kínálat esetén valósulna meg -, vagy pedig átvándorol a nemzetközi pénzpiacokon a legkülönbözőbb eszközökbe. Emiatt nem fejti ki azt a hatást, amit várnak tőle. Az inflációt úgy kell elképzelni, mint a cipőfűzőt: csak húzni lehet, de tolni nem. Alulról nem lehet segíteni. Kell lennie egy húzóerőnek a keresleti oldalról - ez a konjunktúra -, ami jelenleg hiányzik. Ha nincsenek megrendelések, nincs foglalkoztatás-növelés, sőt visszaépítenek: miért termelnének raktárra?
- A nemzetközi hitelezés esetében a teljes képhez hozzátartozik, hogy a legnagyobb amerikai jelzálog-finanszírozó társaságoknál, a Fannie Mae-nél és a Freddie Mack-nél újra tőkehiány merülhet fel. Előállhat-e a 2008-as válságot megelőzőhöz hasonló szituáció?
- Az Egyesült Államokban a gazdaság frontján viszonylag helyreálltak a dolgok, ha bonyodalom lesz, akkor az nem onnan fog indulni. Azt látjuk viszont, hogy a feltörekvő országokban, de még az EU-ban sincs megtisztítva a bankrendszer abban az értelemben, hogy egy csomó olyan adósság van, amiről azt gondolják, hogy jó minőségű, ám nem az. Ezért elképzelhető, hogy a feltörekvő hirtelen kialakul egy nagyadósság-lyuk, amelyet nem tudnak hirtelen betömni friss pénzzel. Ennek a sokknak a hatása tovaterjedhet, a globális terjedés pedig kellemetlen meglepetéseket okozhat. Sajnos az adósságok minősége nem mindig olyan, mint amilyennek a kívülállók vagy az új vevők gondolják.
- A nemzetközi hitelezés mostani alakulása hogyan befolyásolja a magyar hitelfelvételt?
- Magyarországnak ma nincs olyan problémája, hogy ne kapna viszonylag jó feltételekkel külföldi hitelt. De ha lehet, az állam inkább befelé adósodik el. Pedig van bőséges hitelkínálat a világpiacon is, Európában is. A kormány presztízs-okokból nem szeretné magát annak kitenni, hogy külföldi hitelezőtől kér pénzt, inkább a lakosság számára értékesít államkötvényeket. Arról nincs szó, hogy ne lenne elegendő pénz az esedékes kibocsátások felszívására. Jelenleg a fölös forrásokat jórészt az állam szívja fel, mert nagyobb beruházási hajlandóság nincs a termelői szektorban megaprojektekre. A ténylegesen nagy volumenű beruházási ügyekben, mint a közlekedés, környezetvédelem, energiaszektor, a politika adja ki a vezényszót. A várható növekedési hatása ezeknek az állami beruházásoknak ugyan vitathatatlan, ám a megtérülés és a megvalósulás teljes időigénye egy nehezebb kérdés.
- Ha a világgazdaságban bekövetkezik majd a várt fordulópont - nőnek a nyersanyagárak és az infláció -, annak milyen közvetlen hatásai lennének Magyarországra nézve?
- Ha ez megtörténik, annak mindenki örülni fog. Ezt is megértük: alig várjuk az inflációt! A magyar gazdaság külkereskedelme több mint 70 százalékban az Európai Unióval bonyolódik. Ha az EU gazdasági növekedése végre erőteljesen felfelé indulna, az rajtunk is azonnal segítene. Úgy gondolom, ha az európai átlagnövekedés feljebb menne egy százalékponttal, akkor annak a 70 százalékát, tehát 0,7 százalékpontot egy-két hónapos késéssel megkapná Magyarország is.
