Sokat elmond a jelenlegi franciaországi helyzetről néhány a lapokban megjelent szalagcím. A Le Figaro például így értékelt: „Az államfő magányosan áll a stratégiáját alig értők táborával szemben”. Ez esetben persze még mondhatjuk azt, hogy mérsékelt jobboldali lapról van szó. A Le Monde azonban mérsékeltségéről, visszafogottságáról ismert, ráadásul „csöndben” valamennyire rokonszenvezik is a kormánytáborral. Ám e lap sem kertelt. „A Szocialista Párt szakadás szélén”, „Baloldal, mentse, ki hogyan tudja magát!”, „Hollande elnök úr, Ön baloldali még?”, „Egykori miniszterek zendülnek a kormány ellen”. A címek sokat elmondanak a jelenlegi politikai helyzetről.
A már-már hisztérikus hangvétel kiváltója Myriam El Khomri munkaügyi miniszter asszony törvényjavaslata, amely kíméletlenül megnyirbálná a bérből élők széles rétegeinek, javarészt fizikai dolgozóknak a jövedelmét. Az igen magas munkanélküliség enyhítésére ugyancsak korábbi szocialista kormány vezette be a 35 órás munkahetet, nem túl dicséretes eredménnyel. Friss statisztikai adatok szerint most januárban 28 ezerrel, 0,8 százalékkal esett vissza az állástalanok aránya, ez az első jelentősnek mondható csökkenés Hollande három és féléves elnöksége óta, de még így is 3,6 millióan küzdenek a szinte teljes nincstelenséggel. Az adat valószerűségét szakértők nyomban kételkedve fogadták, de nem ez a lényeg. A Manuel Valls kormányfő által irányított kabinet nem mer változtatni a 35 órás munkahét rendszerén, de El Khomri miniszter asszony olyan törvénytervezetet eszkábált össze, amely tetemesen csökkentené a túlórák után fizetett kereseteket, és az érintettek végeredményben jóval kevesebbet vihetnének haza. Egyértelműen szociális feszültségek fokozója, tizennégy hónappal a következő elnökválasztások előtt, amelyeken a mai államfő ismét indulna második mandátumának elnyerésért.
Az illetékes hölgy marokkói származású, ott is született, 2002 óta tagja a Szocialista Pártnak, és már tavaly ősz óta a szűk vezetőség tagja, szeptemberben nevezte ki őt az államfő munkaügyi miniszterének. Noha rangos egyetemi diplomák birtokosa, a tárca élére való kiválasztása osztatlan meghökkenést keltett, mert nyersen azt ugyan nem mondta ki senki, „kontár” volna, azt ellenben igen, hogy a munkaügyekről fogalma sincs, tárcájának a „titkait” friss tanulóéveiben kellene elsajátítania. Így állt össze az irgalmatlan botrányokat okozott úgynevezett El Khomri-törvény, amelynek kiszivárgott változatát a nemzetgyűlés szocialista frakciójának nagy többsége nem csupán megsemmisítő bírálattal fogadta, előre jelezte is, nem hajlandó megszavazni. Erre a kormánypárt vezetősége sokak megdöbbenésére azt közölte, ha a javaslat nem kapja meg a szükséges parlamenti voksokat, akkor egy érvényes jogszabály szerint jóváhagyás nélkül emelkednék törvényerőre, ami viszont botrányos megsértése volna a demokratikus elveknek.
A meghökkenést csak fokozta, hogy ismét nyilvánosságra jutott a MEDEF rövidítésű nagytőkés szervezetnek az a 2012-ben már kiszivárgott intelme, amelyben szinte szó szerint ugyanazt követelte a kormánytól, amit most a szocialisták minisztere előterjesztett. Hollande elnök a múlt hét végén Brüsszelből, az EU-csúcsról telefoninterjút adott a közszolgálati rádió riporterének, aki kendőzetlenül tette föl a kérdést, „Elnök úr, baloldali még Ön?”, amire az volt a kitérő felelet, „a Köztáraság elnöke vagyok, valamennyi franciát képviselem”. A kérdés azonban megismétlődött, és csupán negyedszerre hangzott el, „ugyanolyan elkötelezett vagyok, mint mindig is voltam, de már nem pártharcosként”.
Összekuszálja a helyzetet, hogy kiszivárgott hírek szerint a kormányt is megosztja El Khomri tervezete. Manuel Valls miniszterelnök például vakbuzgó híve és támogatója annak. Egészen máshogy vélekedik erről Emmanuel Macron gazdasági csúcsminiszter. Noha a kabinet tagjaként nyíltan nem szólt ellene, nem rejti azonban véka alá nemtetszését. Véleménye távolról sem jelentéktelen. Nem szocialista párttag ugyan, de általános közvélekedés szerint a mai Franciaország egyik legtekintélyesebb szakembere, a kormányfő ellenlábasa. Mindennél megsemmisítőbb azonban a szerdai Le Monde Szabad Fórum rovatában megjelent cikk, melynek szerzője a szocialisták balszárnyához sorolt Martine Aubry. Már a címe mindent elmond a szerző véleményéről: „Ami sok, az sok”. Aubry Lille nagynevű szocialista polgármester asszonya, Jacques Delors-nak, az EU-Bizottság egykori legendás elnökének, az „euró atyjának” a lánya, aki kezdettől fogva Hollande elnök elszánt ellenfele, kíméletlen bírálója. A cikket a publikáló Le Monde is „vitriolosnak” minősítette, sőt, kertelés nélkül vádiratként aposztrofálta. „Nem egyszerűen Hollande államfői esztendeinek a kudarcával állunk szemben – írta Aubry -, hanem Franciaország tartós meggyöngülésével is, amely az egész baloldalé, bukásra vezet, erre haladunk. A szabadságra hivatkozni nem jogosít föl semmire. Nem, Angela Merkel nem naiv, ő nem követett el semmiféle történelmi hibát. Nem, ő nem Európa veszélyeztetője, éppen ellenkezőleg, megmentője”. Aztán Aubry még kegyetlenebbül talán hozzáfűzte, a tervezett munkaügyi törvény „nem csalódást keltett csupán, haragot is ébresztett. Országunk egész társadalmi kapcsolatrendszerét dúlná föl, normáink teljes hálózatát. Mi maradhat meg szocialista eszméinkből, ha napról napra aláássák az elveket, az alapokat?” A cikk szövege Aubry alkotása, de kiáltvánnyá terebélyesedett, sok egykori Hollande-miniszter, baloldali potentát szentesítette csatlakozó aláírásával.
Aubry végül egyértelműen nem mondta ki, de sejttette azt is, meglehet, ha Hollande 2017-ben csakugyan indulni szándékoznék második államfői mandátumáért, akkor baloldali ellenjelöltként ő föllépne vele szemben. Megválasztásának az esélye igen csekély, viszont nyilvánvalóvá tenné a szocialista tábor végzetes haladását a jelentéktelenné válás felé. Megismételhetné azt a tragédiát, amelybe 2002-ben Lionel Jospin jelöltsége hajszolta az akkori Szocialista Pártot. Jacques Chirac első elnöksége alatt Jospin társbérletben szocialista többségű kormány vezetője volt. Ez bátorította föl arra, hogy megpróbálja megakadályozni Chirac újraválasztási próbálkozását. Megsemmisítő kudarc lett belőle. Jospin még a mindent eldöntő második fordulóba se tudott bejutni, kiesett, Chirac ellenfele pedig megdöbbentő módon Jean-Marie Le Pen lett, amit végül az korrigált, hogy a második fordulóban a vesztes szocialisták Chirac mellé álltak, megakadályozandó a szélsőjobboldal előretörését. Tizennégy hónap múlva, 2017-re ugyanezt vélik Hollande sorsának is, ha megmakacsolná magát, és ismét próbálkoznék az Élysée-palota meghódításával. A föltételezések szerint ő is kiesne az első menetben, és ha Sarkozynek sikerülne is kikecmeregnie bírósági kelepcéjéből, vagy ő volna a mérsékelt jobboldali Alain Juppé ellenfele, rosszabb esetben a másik Le Pen, Marine, az öreg leánya. Ez a kilátás, ha igaz, kétségessé teheti akár Hollande politikai jövőjét is, a nagy és fenyegető bukástól pedig csak az óvná meg, ha magától visszalépne a jelöltségtől, s más szocialistának, baloldalinak adná át a helyét. Legutóbb ezt pedzegette Jean-Christophe Cambadélis, a szocialisták jelenlegi főtitkára is, aki azt sugalmazta, hogy a baloldal az ősszel szervezzen előválasztást, azon szemelje ki esetleges új kandidátusát. Sok esélye a sikerre neki sem volna. Üdítő esetben ugyanis Sarkozy legnagyobb pártbéli riválisa, a rokonszenves konzervatív Alain Juppé lehetne 2017-től az új francia államfő. Ha a szocialistát netalán ismét jobboldali követné az elnöki székben, az sem lenne tragédia, a demokrácia politikai váltógazdaság.
A változatosság csak hasznára lehet egy országnak.