Gyerekeket gyógyít egy angyalföldi körzeti rendelőben. Kiváló orvos lehet, az interneten anyukák ajánlgatják őt egymásnak. Tavaly júniusban lett médiaszereplő. Egyetlen fotós sem hagyta ki a szívszorító jelenetet, amint a Nyugati lépcsőjén ülve menekülteket kezel. Véletlenül csöppent bele az egészbe, mondja. Sok éve együtt dolgozik egy - a magyar zsidóságért munkálkodó - csapattal, ők szóltak neki, hogy a Migration Aid önkénteseket keres, nincs-e kedve hozzá? Az első két napon szendvicseket csomagoltak, ruhákat válogattak. Estefelé kapták a hírt, hogy a Jászai Mari téren emberek vannak, és orvos kellene. Dr. Mogyorós Judit egy szál sztetoszkóppal a nyakában érkezett meg. A kocsi orvosi dobozából valahogy ellátta a híd alá bevackolódott három lábsérültet, aztán átautózott a Nyugatihoz. "Eleinte nagyon naivak voltunk. Jöttek ezek a szerencsétlenek a magyar nyelvű tájékoztató papírokkal, hogy melyik táborba menjenek. Gyűjtöttük a villamosjegyeket, elvittük és föltettük őket a különböző vonatokra. Dehát az okostelefonok korában nincsenek titkok, és a menekültek egy idő után nem akartak táborba menni. Addigra mi is tisztábban láttunk, így eldöntöttem: bár nem tudom mi a helyes, és mivel teszek jót, de abban nem fogok segédkezni, hogy lágerekbe tereljem őket." Judit a „smiling helpers” csoport tagja lett.
- Tudtad, hogy voltaképpen a kormány ellen dolgozol?
- Ezt sokan, sokszor elmondták - nem érdekelt. Nem vagyok politizálós fajta. Illetve olyan értelemben mégis, hogy nem tudok belenyugodni abba, hogy olyan országban élek, ahol a vallásuk, bőrszínük vagy bármi más alapján tömegeket minősítenek illegálisnak. Viszont, ha ők illegálisak, akkor vállalom, hogy illegálisan foglalkozom velük.
- Mikor szippantott be végképp a menekültügy?
- Azonnal. Egyszerűen nem tudtam hazamenni. Az első perctől voltak tolmácsaink, és villámgyorsan kialakítottunk egy fantasztikus pantomimnyelvet, ettől kezdve közös nyelvi közeg nélkül is remekül értettük egymást. Például találtam a Nyugati lépcsőjén egy zokogó kisfiút. Kiderült, hogy a testvére, akivel elindult, valahol Szegednél meghalt egy kukoricásban. A rendőrök rakták fel őt egy vonatra, és azt mondta nekem: meg kell keresnie a testvérét, mert el kell temetni.
- Saul fia…
- Pontosan. Úgy is éreztem magam. Három napig telefonálgattam, mire meglett a holttest a szegedi patológián. Közben előkerült egy Dániában élő nagybácsi, aki kikérte és elvitette a testet Afganisztánba. Ezalatt a gyereken kitört ugyanaz a hányós betegség, ami a testvérét elvitte. Halálra rémült, egyfolytában azt hajtogatta, hogy nem akar meghalni.
- Ő volt az, akit örökbe akartál fogadni? Beszéltél erről egy rádiós kollégának.
- Nem, ennek a gyereknek szerető családja van, ma már Dániában él a nagybácsinál. Az örökbefogadás másik történet volt. Akkor már a Keletiben dolgoztam, és egy éjszaka a töksötétben nyakamba borult egy síró gyerek. Érdekes, hogy minden menekült zokogott a nyakamban, különösen a férfiak. Nem tudom miért, nem tudom, mit csinálok, lehet, hogy egyszerűen csak figyelek rájuk, ezt érzik meg. És azért ők valamennyien súlyosan sérültek. Hihetetlenül keménynek kellett lenniük egészen addig, amíg meg nem jelent az életükben valamilyen támasz, és végre leereszthettek kicsit. Nekem már az első utamba kerülő menekült azt mondta, hogy „Mami”, aztán özönlöttek az emberek mindenfelől, és a Mamit keresték. Mára az összes pólómon, pulóveremen, kabátomon Mami felirat van… Kérdezik tőlem sokan, nem félek-e a menekültek között? Félni? Ugyan mitől? Háromszáz marokkói, szír, afgán vigyáz rám. Na szóval, odaborult a gyerek a nyakamba, és azt zokogta, hogy legyek az anyukája. Azt hittem, rosszul hallok. Hamarosan megtudtam, hogy kapott egy telefont: az egész családját kiirtották Afganisztánban. Végig bőgtük az éjszakát. A kisfiú együtt érkezett két sráccal, ők Németországba akartak tovább menni, de ő makacsul hajtogatta, hogy itt marad velem. Nagyon sokszor, nagyon részletesen kielemeztük a dolgot. Figyelmeztettem, hogy ez más ország, más kultúra, nem biztos, hogy ugyanazt tudom nyújtani, mint az anyukája. Számomra azért volt súlyos a helyzet, mert a menekültválság előtt éveket töltöttem azzal, hogy egyedülálló nőként lombikprogramokat csináltam végig, mert gyereket akartam. De a kisfiút hallva arra gondoltam: lehet, hogy a gyerekemet nem én fogom megszülni.
- Magyarország nem Amerika, és te nem vagy hollywoodi sztár. Vállaltál volna egy mára idegengyűlölővé lett országban egy afgán gyereket?
- Simán. Vagyok annyira bátor és öntudatos, hogy ez egy fikarcnyit se zavarjon. Értek már atrocitások a zsidóságom miatt, talán a gyereket is érték volna, de sokkal szörnyűbb traumákat élt át otthon, ezért jött el. Támogathattuk volna egymást ebben is.
- A feltételes mód azt jelenti, hogy az örökbefogadás terv maradt?
- Nem lakott nálam, mivel három hónapig én sem laktam otthon, és egyik reggel hiába kerestem, eltűnt a gyerek. Kutattam mindenütt, nem akadtam a nyomára. Gondolom, a két haverja meggyőzhette, jobban jár, ha velük tart Németországba.
- Csalódott vagy?
- Tulajdonképpen nem. Hiszen éppen én magyaráztam neki, hogy nagyon meg kell fontolnunk, tényleg ezt akarjuk-e? És ha eljutott valahová, ahol jól érzi magát, akkor boldog vagyok. De a rettegés azóta is bennem van: vajon nem végezte-e egy kamion gyomrában? Egyébként erősebb lettem az elmúlt hónapoktól. Rengeteg barátot szereztem, olyan emberekkel hozott össze a sors, akikkel különben soha nem találkoztam volna. Mohammad, a tolmács fiúnk például szír, három éve menekült el Damaszkuszból, Ausztriában él. Amikor kitört a gyalázat a Keletiben, idejött segíteni, és egy velünk dolgozó szlovákiai magyar kislánnyal nagy szerelembe estek. Most is együtt vannak, gyönyörűek. Én kezdettől nagyon tudatosan Dávid csillaggal a nyakamban dolgoztam. És ha semmi mást nem csináltam volna a nyáron, csak annyit, hogy rengeteget beszélgettem vallási és kulturális kérdésekről menekültekkel és a segítőkkel, már megérte.
FOTÓ: Vajda József/Népszava
- Szeptemberre felépült a kerítés, hirtelen elfogytak a menekültek. Drámai élmény lehetett a hosszú, folyamatos üzemmód után.
- Az első éjszaka rettenetes volt. Néztük az üres pályaudvart, meg egymást, hogy most mihez kezdjünk? De nem sokat tépelődtünk, folytattuk a határokon. Egyik hely rémesebb volt, mint a másik, Zákány azonban mindegyiken túltett. A rendőrök a vasúti töltésen keresztül hajtották fel az embereket a vonatokra, senkit nem engedtek a közelükbe. Annyit tehettünk, hogy a szerelvények érkezése előtt legyártottunk irtózatos mennyiségű szendvicset, s a kaját tartalmazó hatalmas ikeás szatyrokkal végig raktuk a töltést. Amikor befutott a szerelvény, s már fönt voltak az emberek, bedobáltuk az ennivalót az ablakon.
- Többes számot használsz, holott a Nyugatiban egyedül voltál.
- Sokan csapódtak hozzám a hónapok során, de sokan le is morzsolódtak. Kialakult munkamódszerünk volt, hogy a Keletiben két ember ügyelt az orvosi szobában, a többiek pedig körbejártak a pályaudvaron, mert a menekült nem mindig kér segítséget, tehát meg kell keresni, ki van bajban. Ugyanakkor akadtak orvos kollégák, akik nem voltak hajlandóak kimenni a menekültek közé.
- Az ilyesfajta megnyilvánulás kizárta a további közös munkát?
- Az én lelkemben igen. De hát nem voltam senki főnöke, és az ilyenek gyorsan le is léptek, nem bírták tovább egy-két napnál.
(Judit arról mesél, hogy harcedzett kis csapatuk a „smiling helpers” nevet viseli. Lombikot, kémcsövet és mosolygó napocskát ábrázoló bemutatkozó névjegyükön is ez áll. A kemény mag hat ember, ők akár álmukból is riaszthatók. A csoport következetesen a maga útját járja, alapelvük, hogy mindenkire mosolyognak. Azt vallják: fő feladatuk az érzelmi támogatás. Gyógyításuk lényege, hogy a páciens érezze: tisztelik és fontos nekik, mert ez adhat esélyt arra, hogy az adott napot túlélje.)
- Csudaszép a francia manikűröd, tökéletes a sminked. A Keletiben is így néztél ki?
- Egy frászt! Lepusztultabb voltam, mint a menekültek. Nem is értettem, hogy a fenébe csinálják, hogy ők mindig tiszták? Athénban két hétig nem tudtam zuhanyozni, mert hideg víz folyt a csapból. Büdösek voltunk, ragadtunk, undorodtunk magunktól. A menekültek sosem büdösek, bármilyen körülmények közt képesek tisztálkodni. Mohammad például – akiről már beszéltem – a sátor előtt, ásványvízzel mosott hajat a mínuszokban.
- Azért mentetek Athénba, mert elkélt ott a segítség vagy azért, mert hiányzott nektek a pörgés?
- Nagyon kellett a munkánk, de elsősorban nekünk hiányzott, hogy a menekültekkel lehessünk. A társaság egy része röpült, de nekem mindig kocsi jut, mert arra készülünk, hogy több száz ember orvosi ellátását biztosítani tudjuk, és én szoktam átkönyörögni a szállítmányt a határon. December 25-én délelőtt érkeztünk meg az athéni Victoria parkhoz. Több ezer menekült lakik ott elképesztő viszonyok között. A görögök egyébként nem gyűlölik a menekülteket, lazán keresztülnéznek rajtuk. Már az első napon belefutottunk egy jórészt görög anarchistákból álló csapatba, amely egy általa elfoglalt irodaházban menekültszállót rendezett be. Ott laktunk, imádtam minden percét, a ricsajt, a földön alvást, a cicamosdást hideg vízben. Próbáltam legalizálni a működésünket, elzarándokoltam a görög Egészségügyi Minisztériumba, ahol azt mondták: menjek vissza és csináljam, ahogy eddig. Csakhogy a harmadik napon az addig nagyon szívélyes görög rendőr közölte, hogy engedély nélkül nem tartózkodhatunk a parkban. Erre az odakint hozzánk csapódott amerikai fiú alsógatyára vetkőzött, és kiült a park közepébe, hogy ő most tüntet. Perceken belül ötszázan ültek ott gatyában, aztán ezren – kivonult a komplett görög média. Soha többé nem zaklattak bennünket, viszont a görögök észbe kaptak: akkortól dőlt az adomány, a ruha, a kaja, a minden. Borsódzott a hátunk a gyönyörűségtől, úgy éreztük, helyreállt a világ rendje.
- Jó, de a nagy felbuzdulás addig tart, amíg ott vagytok, nem?
- Két hét is valami, és remélhetőleg jön majd utánunk más. Mi meg most dolgozunk itthon, engem várnak a kis betegek, a többieknek is van munkájuk, és élni kell valamiből. Közben igyekszünk összetarhálni valamennyi pénzt, s mihelyt lehet, visszamegyünk.
- Jól sejtem, hogy az elmúlt hónapok alapvetően megváltoztatták az életedet?
- Igen, méghozzá jó irányban. Átalakult az értékrendem, egészen mást tartok fontosnak, mint azelőtt. Nemcsak én, a csapat többi tagja is változáson ment át és valamennyien úgy érezzük, sokkal többet kaptunk a menekültektől, mint amennyit adtunk. Valahogy pozitívabbá vált a jövőképünk: erősen hisszük, hogy hatni tudunk a világra. A vágy régóta bennem élt, de nem hittem abban, hogy bármit is tenni tudnék. Ez az első pillanat, amikor úgy érzem: igenis változtathatok valamicskét. Ha minden nap csak egy kicsit, akkor is érdemes.
- Mi lesz a gyerekkel, akire annyira vágytál?
- Azt az álmot elengedtem, fájdalom és kétségek nélkül. Ma már úgy gondolom, más utat szánt nekem a sors, azt, amelyiken most járok. Teljes az életem, soha ilyen teljességet nem éreztem eddig.