Quentin Tarantino új filmje, az Aljas nyolcas tökéletesen megfelel a nézői elvárásoknak, elképesztő méretű tömeggyilkosságba torkollik a harmadik óra végén, s végig az egész három órán át a fegyverrel és szóval teremthető erőszak uralkodik a 19. századi mesében. A meglepő újdonság az, hogy a kezdeti jeleneteket leszámítva, a történet mindvégig zárt helyen játszódik. Ezért is, és mert a véres erőszak zseniális koreográfiája szintén arra emlékeztet, nem szólva a jellegzetes Tarantino-humorról, a film atmoszférája mindvégig a korai nagy dobás, a Kutyaszorítóban hangulatát idézi fel a nézőben. Nem csak a vér, hanem a sebek okozta fájdalom és szenvedés is játszik ezúttal, valami olyan komolyságba oltott öniróniával áthatva, amit az egész világon egyedül csak Tarantino tud. Megmutatja, de közben odakacsint, hogy ne az ironikusan eltúlzott mennyiségű piros festéket figyeljétek, ami szétömlik az emberi testen, hanem az embert, aki halálra sebzetten is még mondja, mondja, mondja azt, amit fontosnak tart.
Úgy a közepe táján kissé elfárad a mese, de a végére hihetetlenül felpörög. A párbeszédei, kis monológokká formálódó szövegei jellemzően élvezetes Tarantino-iróniával telítődnek. Akárcsak a Django elszabadul című filmjében, az amerikai rasszizmusról most is sok fájó igazságot mondat ki hőseivel. Szellemes és karakteres szövegekkel tarantinóul fejtik ki a maguk nézeteit mondjuk a „niggerek”-ről, a fehérekről, a bűnről meg a büntetésről. A történet fejezetekre bontott szerkezetébe váratlan fordulatok, meglepetések visznek izgalmat és feszültséget. A film szerkezete pimaszul merész. Tarantino a kezdődő vad vérengzést megállítja egy flash backkel, megszólaltat egy narrátort, úgy ugrik vissza az időben. Máskor az egy az egyben reális időben folyó jelenetsorba beiktat egy idézetet, képekben is meséli fekete főszereplője sztoriját arról, hogyan ölte meg, de előtte hogyan alázta szexuálisan porig a déliek tábornokának elfogott fiát.
A hat fejezetre osztott történet néhány évvel az amerikai polgárháború után játszódik, és Wyoming fagyos hegyei között, egy irtózatos hóviharban indul. Itt állítja le Tarantino kedvenc színésze, Samuel L. Jackson, mint az északi szövetségesek egykori polgárháborús veteránja a hóvihar elől menekülő hatlovas bérelt postakocsit. Három elkapott bűnöző hullájával kéredzkedik fel, mert ő is, akárcsak a kocsiban utazó Kurt Russell, fejvadász. Bűnözőket kerítenek kézre mindketten – élve, vagy holtan -, hogy bezsebeljék értük a jutalmat. Russell mindig élve szállítja az árut, mert bitófán akarja őket látni. Ezért hagyta életben a kocsiban szállított, hozzá bilincselt gyilkos nőszemélyt, Daisyt is. A szerepben Jennifer Jason Leigh különleges alakításra kényszerül, ütések nyomától elcsúfított, majd rengeteg vérrel beborított arccal játssza végig a három órát, a dicstelen büntetésig. Hármuk meghökkentő jelenete a hóviharban fantasztikus indítása a filmnek, megadja azt az atmoszférát, amitől könyörtelen fekete komédia lesz az Aljas nyolcas. Még egy utas érkezik a kocsihoz, elmondása szerint ő Red Rock megválasztott serifje. Olykor bohózatba illően kétszínű és bizonytalan figurájában Walton Goggins remekel.
A vihar, az útszéli menedék, a házban talált gyanús figurák, csupa magyarázatok nélkül maradt kérdések – Tarantino jó szokásához híven élvezettel szaporítja a bizonytalanságot, a gyanús jeleket, a vészterhes mozzanatokat. És itt kell megemlíteni, hogy a film rejtélyekkel terhes atmoszférájának megteremtésében nem kisebb művész, mint (Fellini feledhetetlen filmzenéinek szerzője) Ennio Morricone sejtelmes, nagyszabásúan telt, idegekbe hatoló zenéje játszik fontos szerepet.
A történet középpontjában Samuel L. Jackson figurája áll, igazi színészi tűzijáték, amit a kiszolgált északi őrnagy, Warren szerepében végigvisz a villogó szemmeregetéstől a fenyegető, sötét erő sugárzásáig. A menedékül szolgáló „Minnie szatócsboltjában” talált idegenek között senki nem az, akinek mondja magát. Ott van a magát Red Rock hóhérjának nevező Tim Roth, a szelíd tehenésznek mutatkozó Michael Madsen is, legvégül a népes bandához csatlakozik Channing Tatum is. És bár a névsor elég változatos minőségű színészeket jelent, a film eléri, hogy valamennyien hamisítatlan Tarantino-figurákként mozognak. Mindenkinél van fegyver, s nem sok kell, hogy a bizalmatlanság éles konfliktusban robbanjon ki. Annál inkább, mert kiderül, az idegenek a gyilkos Daisy kiszabadítására érkeztek. Mindenki mindenki ellen fordul attól fogva, hogy Warren rájön és be is bizonyítja, irtózatos gyilkosság történt a házban az érkezésük előtt. Ekkor indul az elképesztő vérfürdőbe torkolló végjáték.
Tarantino komolyan veszi a tömeggyilkosságot. Nem átallja fülig rendesen pirosra festeni a hőseit a lövöldözés során. De már előtte, bemelegítésként a pimasz túlzásokkal is úgy él, hogy a nyers durvaság és a stilizáltság együttesen hat. És ezt nagyon intelligensen csinálja. Bedobja például a vadromantikus méreg-motívumot, ráadásul narrátorral mondatja el, hogy valaki mérget öntött a teába, miközben mutatja is. Ketten borzalmas halált halnak, a kínhalálukat kísérő pimaszul eltúlzott jelenségekben, a nehezen végignézhető durva látványban mintha ott lenne egy ironikus vigyor is, szemtelen paródia.
Tarantino senkit nem kímél. A nézőt sem attól, hogy eltűnődjön, morálról, bűnről, bosszúról. Van egy visszatérő, szellemesen kijátszott motívum a filmben: Warren levele Abraham Lincolntól. Ironikus a befejező gesztus, ahogy egy vérrel maszatolt kéz összegyűri, és a papírgalacsint a padlón terjengő vértócsába dobja. Amiről tudjuk, hogy csak festék.
(Az aljas nyolcas ****´)
