Nagyszerű, felemelő, lelkesítő hírről számolhat be egy ilyen magamfajta, hatvanöt éves ember, ha az év fordulója táján megpróbál számot vetni azzal, mit ért el nemzedéke a történelemben. Azt találjuk ugyanis, hogy egyetlen generáció élete alatt sem következett be annyi pozitív változás, mint a mi életünkben. És ugyanakkor azt is tapasztaljuk, hogy nem látszik ennek a sikernek a jele honfitársaink érzelemvilágában. Magyarán: nem dobáljuk napi rendszerességgel az ég felé a kalapunkat féktelen jókedvünkben, hogy ihaj, de jó nekünk, mert a mai világban élhetünk. Sőt, ha kinézek ablakomon a Körtér felől áramló embertömegre, vagy ha a boltból húzom hazafelé a bevásárlókocsit ennek a tömegnek egyik apró tagjaként, inkább bosszankodást, kedvetlenséget érzékelek magam körül.
Jelentős mértékben csökkent az évente éhen haló gyermekek száma. A szegénység, a nyomor világméretekben visszaszorulóban van. Az emberiség egyik szörnyű, pusztító és önpusztító agyréme, a rasszizmus is hátrál. Kamaszkorom egyik megrázó híre volt a nagyszerű fekete lelkész, Martin Luther King meggyilkolása. „Van egy álmom – mondta King –, hogy az egykori rabszolgák és a rabszolgatartók leszármazottai Georgia vöröslő dombjain képesek leülni együtt a testvériség asztalához.”
Ha tökéletesen nem is teljesült be az álma, de sokat javult a világ: a két legkirekesztettebb kisebbség - a színes bőrűek és a nők - előtt megnyíltak az egyetemek, a munkahelyek, a gazdasági, a kulturális és a politikai közélet. A gyilkos módon és mérhetetlenül igazságtalanul támadott népcsoport, amely kirekesztett helyzetének ellenére hihetetlenül nagy mértékben járult hozzá az emberi fejlődéshez - a zsidóság - megalapíthatta önálló államát, az egyetlen igazán demokratikus országot a Közel-Keleten, és teljes, háborítatlan egyenjogúságban élhet például Kanadában és az Egyesült Államokban, vagy Dél-Amerikában. A mi kontinensünkről is eltűnt a nagy szégyen, az állami szintre emelt politikai antiszemitizmus. Akadnak ugyan olyan politikai csoportosulások, pártocskák vagy mozgalmak, amelyek burkoltan támogatnak antiszemita rágalmakat közlő orgánumokat, de állami vezetés tudtommal csak egyetlen olyan található Európában, amely rasszista uszítást folytató tévé-csatornákat segít (például hirdetések formájában), vagy antiszemita politikusok szobrának felállításával kísérletezik. Szerencsére európai méretekben nem túl jelentős ország ez, bár lakosságát őszintén sajnálhatjuk, hiszen a rettenetes múltba próbálja visszaforgatni a kormánykereket a vezetés.
Több mint hetven év óta nem volt a világban nagy háború. A szép eszmékért vívott forradalomból elnyomó diktatúrává torzult állampárti világ összeomlott. A különböző terrorcselekmények és vallási fanatizmusok által okozott veszély eltörpül a hidegháborús évek nukleáris fenyegetéséhez képest.
Sok ilyen példát lehetne mondani a tudomány és a technika fejlődésétől kezdve az emberi jogok tiszteletben tartásán alapuló állami rendszerek elterjedéséig, most már csak egyet említek. Amikor harminc évvel ezelőtt Pestlőrincen laktunk, a lakótelepen csak két nyilvános telefonfülke volt, az egyik tantusszal, a másik kétforintossal működött. Mivel a kettő közül az egyiket mindig szétverték a részeg vandálok, ha valamelyik gyerek belázasodott és orvosért kellett telefonálnom, két nájlonzacskóval indultam útnak, az egyikben a tantuszokat, a másikban a kétforintosokat gyűjtöttem. Nehéz ezt elképzelni ma, a mobiltelefonok és tabletek idején.
És mégsem vagyunk boldogok.
Választhatnánk azt, hogy egészen egyszerűen kifejezve: jók vagyunk. Hogy nem rágalmazzuk, hanem segítjük a menekülteket. Valódi, megszenvedett, súlyos történelmi sebeink folytonos tépkedése és mutogatása helyett megpróbáljuk megismerni és tisztelni a szomszéd népeket. Lenéző vállveregetés helyett megpróbálunk tanulni a kisebbségek kultúrájából. Olykor, boldog pillanatok erejéig, szinte mindenki így viselkedik. Amikor önfeledten tapsolunk a tehetségkutató vetélkedőkben egy roma fiatal sikerének, akkor megfeledkezünk belénk rögzült gyilkos, rasszista sztereotípiáinkról. Amikor elmegyünk ételt osztani a hajléktalanoknak, akkor jobb és boldogabb emberré válunk. Amikor a nudista strandon elgyönyörködünk a szép emberi testek látványában, nem azon háborgunk, hogy micsoda erkölcstelenség ez itt. Amikor visszarúgjuk a focizó srácoknak a labdát nem azon bosszankodunk, már megint milyen zajosak ezek a kölykök... Ilyenkor nem csak átkínlódjuk magunkat az éveinken, hanem élünk, a szó teljes értelmében.
Nem tudom, mi a titok nyitja, miképp tudnánk „rosszkedvünk telét York napsütésére” váltani. A szociológusok és politológusok bizonyára a remélt és megélt felemelkedés közti különbséggel magyaráznák az elégedetlenségünket, és a reálisabb önszemléletben találnák meg az össznépi depresszió gyógyszerét. Én mással próbálkozom. Megpróbálok rámosolyogni arra az elkékült fejű sofőrre, aki üvöltve anyázik velem valami jelentéktelen ok miatt. Bevallom, nem mindig sikerül, de ha igen, az jó. Az nagyon jó érzés.
Boldog újévet!
