Éppen kiléptem a kapun, akkor indult tovább a házunk elől a szemetesautó. A szemetes fölszállt a "helyére", de akkor vette észre, hogy kijjebb rakta a már üres kukát, amely majd akadályozhatja a forgalmat. Mordult egyet és az arckifejezésem se tetszhetett neki, mert laza mozdulattal belerúgott a kukába, és bizonyára beütötte a sípcsontját, mert az anyámat is kacifántos módon emlegette, miközben én igyekeztem fölállítani az eldőlt kukát.
Naná, hogy eszembe jutott egy régi kukás az intelligensebbek közül, a háborúból. Ő volt a szemetes lovunk. Mindennap végigment az utcánkon, csak annyit kellett neki mondani hogy "höő", megállt mindenki előtt, megvárta míg beleöntötték a zsákjába a hulladékot, aztán cuppantottak neki, valahogy így, "ccupp", aztán ment tovább, hogy a szomszédoknál is engedelmeskedjen a "höő"-re. Nagyon szerettük, ő meg nagyon szerette a sárgarépát, fölszeletelve, megmosva... Annyi simogatást kapott egyedül, hogy az egész ország lovasságának elég lett volna. Örült ha valaki megölelte. A három éves gyereknek is megállt, amikor azt mondta neki, hogy "höő", csupa játék volt az egész "paripa". Az apukám egyszer gondolt egyet, "hozzatok ti is egy kefét, nem túl szúrósat", mondta a gyerekeknek. És mi vittünk vagy tizenhárman és együtt kefélgettük Cézárt. Máig úgy emlékszem rá, hogy a ló mosolygott. Aztán a háború alatt, főleg a front idején már kevesebbet járkálhatott, Tatabánya-Mésztelep kétszer cserélt gazdát, egyszer az oroszok uralták, aztán a németek, óriási csaták zajlottak ott, a nép is félelemmel bújt a mészégető hamusdombja alatt kiépített óvóhelyen. Aztán amikor Berlin felé elvonult a front és elhallgattak a Katyusák, csend lett, kibujtunk a rejtekhelyről, és alig hittük el, hogy Cézárt holtan találták a Konzum utcába. A fején érte a halálos lövés. Ki lőhette le, amikor nemsokára vége a háborúnak? Erről sokáig vitatkoztak a felnőttek, de a nép elcsigázott, meggyötört és éhes volt, valaki hangos szóval meg is említette, hogy "együk meg Cézárt!". Erre mindenki eltűnt, ezt senki sem akarta, de nemsokára ismét a ló köré álltak. Kemény tél volt, január eleje, mínuszok röpködtek, majdnem mi is megfagytunk, hát még egy ló, amelynek hiába mondják már, hogy "höő", meg sem mozdul.
Nem tudni, ki kezdte, de egyszer csak valaki kanyarintott egyet Cézár combjából, aztán jöttek más a férfiak és asszonyok, nekik is családjuk volt, ők is éhesek voltak. Az alkalmi kannibálok Cézár fejét egy lepedőre tették, szépen becsomagolták, mondván, ha ettek, majd a folyópart laza talajában keresnek neki temetőt. A hatajtós házak közé épített beton bunkerekből előkerült zöldségen is megosztoztak Mésztelep lakói. Csak az apám nem evett a húslevesből és hiába mondta neki anyukám, hogy finom velő is van a csontjába, mint a marhalábszárban, inkább nekünk, az öt gyerekének szedett még és még a húslevesből. Innen tudom, hogy a lóleves nagyon finom, de egy kicsit édes. A bátyám ette a legtöbbet, meg is nőtt tőle rendesen.
Na, ez jutott eszembe, amikor a dühös szemetes felém lökte a kukát. Nagyon sajnálom, hogy megütötte a sípcsontját, remélem, hogy a benne lévő velő nem sérült meg és ezentúl nem szidja senkinek az anyukáját.
