A plébános szentbeszéde – mi tagadás – engem is meglepett. Már csak azért is, mert éppen ennek az ünnepnek a liturgiájában olvassák fel a Jézus és Pilátus találkozójáról szóló evangéliumi részletet, amelyben elhangzanak az emlékezetes szavak: „Az én országom nem ebből a világból való”. Sőt, Jézus azt is hozzáfűzi, ha innen való volna, harcra kelnének érte a szolgái. De mivel nem innen való, ezért a harc elmarad. A plébánost mindez nem zavarja: ő meghirdeti a harcot Krisztus Királyságáért. Mégpedig olyannyira egyértelműen és megfellebbezhetetlenül, hogy a Jézushoz, adott esetben az Ő királyságához való tartozás feltételéül szabja a kvóta-ellenes kérdőív aláírását. Ergo: aki nem ír alá, az nem keresztény.
Új hittétel?
És itt az ateista, vagy a teológiában kevésbé járatos olvasóinknak meg kell magyaráznunk valamit, ami a hívekben persze első hallásra tudatosul: a győri plébános értelmezésében a kormány által indított politikai akcióban való részvétel hitbeli kötelezettséggé, hittétellé minősül. Mindezzel csak arra akartam utalni, hogy ami itt történt, jóval több, mint amihez hozzászoktunk. Mert igaza van Beck Tamásnak, hogy nem egyszeri elszólásról van szó, nem véletlen s ezért megbocsátható botlásról, hanem a vallásosságba bújtatott ismétlődő, szinte folytonos pártpropagandáról.
De történhetett korábban bármi, meg kell hagynunk, hogy a pálmát a győri plébános viszi. Mert ő nem kertel. Mi sem áll tőle távolabb, minthogy kódolt üzenetekbe rejtse a véleményét, ahogy egy országos katolikus szervezet papi vezetője a közelmúltban adott interjújában cselekedte. Ez utóbbi természetesen az iskolázottabb, hogy ne mondjam, körmönfontabb az előbbinél. Pontosan tudja, mit kell kimondani és miről kell hallgatni.
Az interjúban azzal indít, amivel kell. Kijelenti, hogy az egyház nincs elkötelezve egyetlen párt iránt sem. Majd felsorolja, hogy mely pártok magatartását kifogásolja, s ebből megtudjuk, hogy minden ellenzéki pártban talál hibát. A kormánykoalíció pártjaiban persze véletlenül sem. Róluk nem beszél. Ki sem ejti a nevüket. Nem mintha számára nem léteznének. Ellenkezőleg. Nagyon is léteznek, de mivel csak az elfogadhatatlannak minősített politikai alternatívákról beszél, ezért a kormánypártok kihagyása üzenetértékű: ők fölötte állnak az ellenzékiek bűnös tévelygésein. Tehát ki kell találnia a jámbor olvasónak – ami persze nem olyan nehéz -, hogy az interjúalany a hazai pártpolitikai kínálatból kit is szeret valójában. De nem mondja ki semmiképpen, bizonyságul, hogy nincs egyetlen pártnak sem elkötelezve.
Az idézett nyilatkozó azért ilyen kifinomult, mert már régen forgolódik a pártpolitikai háza táján. Nem kezdő, mint a győri plébános. Jó néhány ciklussal ezelőtt ő is belesodródott egy ugyancsak – enyhén szólva - vitatható szentírás-értelmezésbe, amikor a küszöbön álló választások előtt azt bizonygatta, hogy Jézus szavai a végítéletről, mely szerint az Isten balján a gonoszok, jobbján az igazak sorakoznak, pártpolitikai iránymutatást tartalmaznak. De ez már régen volt, nagyon régen. És ő tanult a hibájából. Őt már nem lehet olyan könnyen rajtakapni. Elsajátította azt a mesterséget, hogy miként lehet angolnákat megszégyenítő ügyességgel kicsusszanni a kihegyezett kérdések fogaskerekei közül.
Volt egyszer egy dialógus
Mégsem osztom Beck Tamásnak a Fidesz-kormány kedvéért a Rómától eltávolodó egyházunkra vonatkozó ítéletét, amely közelgő egyházszakadást feltételez. Mert abban ugyan igaza van, hogy ezek és az ehhez hasonló jelenségek aggasztóak, de az összkép azért valamivel árnyaltabb. A kormánypártok iránti elfogultságnak nemcsak a privilégiumok iránti kajtatás az egyetlen oka, hanem vannak annál mélyebb lélektani gyökerei is. A rendszerváltoztatást megelőző idők kellemetlen emlékeitől való szabadulás igénye, amikor az egyházak – durvábban, szelídebben – rá voltak kényszerítve, hogy a regnáló baloldali kormányzattal jó viszonyt ápoljanak, s az akkor szerzett sérelmeken a rendszerváltást követő balliberális kormányzatok nem feltétlenül rosszindulatú, de mindenesetre ügyetlenkedő egyházpolitikája sem enyhített.
Ezzel összefüggésben érdemes visszaemlékeznünk arra, hogy a rendszerváltás előtt volt dialógus a marxisták és a keresztények között. Azt a dialógust ugyan beárnyékolta az államhatalom által képviselt ideológia és az egyházi személyek némelyikére jellemző magatartás: a dialógust a hatalommal való kollaboráció elméleti eszközének tekintették. E kétségbevonhatatlan tehertételek ellenére a hívő és nem-hívő közvéleményben kialakult az egymás eltérő világnézetével szemben bizonyos tisztelet. Ami a rendszerváltást követően szertefoszlott.
Az első ciklusban a balliberális ellenzéken belül – főleg egy rosszul értelmezett liberalizmus szellemében –, felerősödtek az egyházellenes megnyilvánulások. S ebben nagy szerepet játszott az SZDSZ-szel szoros szövetségben működő Fidesz. Mindkét párt a vallás magánügy jellegére hivatkozva kétségbe vonta az egyházak és vallási felekezetek társadalmi szerepét. A világnézeti döntés – előjelétől függetlenül - a születése pillanatában valóban magánügy, mert a szívben születik, de ha már megszületett, vannak társadalmi következményei. Főleg, ha vallott értékrendje alapján szerveződő közösségként egzisztál, mint például a civil jogvédő egyesületek vagy az egyházak. A fent idézett mondat, hogy „az én országom nem ebből a világból való” sem a kereszténység e világi ügyekkel kapcsolatos érdektelenségét sugallja, hanem a hatalmi torzsalkodások világából emeli ki az „Isten országát”, ami viszont egyáltalán nem függeszti föl az ember és a közösség szolgálatának kötelezettségét.
Egy szó, mint száz: nagyon visszatetszőek voltak az ugyancsak az első kormányzati ciklusban elhangzó, a pártállami állapotokhoz képest is méltatlan kritikák. A működéshez szükséges volt egyházi ingatlanok visszaadásáról szóló parlamenti vitában számomra felejthetetlen élmény, hogy beszédem közben a ma legjámborabbnak mutatkozó Fidesz-képviselő dühtől eltorzult arccal közbekiabálta: "Keresztény kurzust akarsz?" Aki nem hiszi, kölcsönözze ki az Országgyűlés Könyvtárából a jegyzőkönyvet! És akkortájt jelent meg a Fideszhez közelálló sajtóorgánumban, a Magyar Narancsban a közelgő pápa-látogatást gúnyoló cikk, „Cápa-látogatás” címmel…
Pápa helyett Fidesz?
Minderre természetesen kellő nagyvonalúsággal azt lehet válaszolni, hogy ami volt, elmúlt. De ha éppen a menekültüggyel kapcsolatos megnyilatkozásokat, az interneten megjelent hozzászólásokat nézzük, akkor napjainkban a Fidesz-KDNP kormányzat politikájával rokonszenvezők alkalmanként eléggé durva és elfogult kijelentésekre ragadtatják magukat Ferenc pápával szemben. Miközben meg vannak győződve arról, hogy ezzel is egy keresztény kormányzatot támogatnak. Még a feltételezhetően katolikus hívekben sem kelt kételyt, ellenérzést pedig legkevésbé, hogy immár a katolikus egyházfő a világon szinte mindenütt nagy népszerűségnek örvendő személye és magatartása is a hazai politika rostájára kerül.
Az efféle vélemények hangvételüket tekintve enyhébb műfajához tartoznak, amelyek Ferenc pápa tájékozatlanságán sajnálkoznak, mondván, hogy a Latin-Amerikából érkezett egyházfőnek nincsenek, nem is lehetnek tapasztalatai a menekültáradat tényleges - az iszlám erőszakos terjedésének – veszélyeiről.
Ámde a pápák, így Ferenc pápa is, nemcsak egyéni tapasztalataik szerint cselekszenek, hanem a vatikáni hivatalok, az államtitkárság és a kongregációk, valamint a pápai tanácsok konzultatív testületeinek álláspontja és a világ minden tájáról beérkező információk alapján alakítják ki az aktuális problémákra vonatkozó véleményüket is. A Vatikán nemzetközi kapcsolatrendszere alighanem ma is az egyik legszínesebb és leggazdagabb. S hogy a menekülteket nem lehet minden megkülönböztetés nélkül a dzsihád terroristáinak tekinteni, az abból is kitűnik, hogy sokan vannak közöttük keresztények is, akiket hitbeli meggyőződésük miatt üldöztek el a hazájukból.
Keresztényi szolidaritás
Az egyházpolitika bonyolult jelenség. Jóval bonyolultabb annál, mint első nekifutásra gondolnánk. Sok mindennel, és egymásnak ellentmondó magatartásokkal találkozhatunk, amelyek az eligazodást nehezítik. Vannak vélt és valós sérelmek. És egyszerre vannak Borgia-pápák és Assisi Szent Ferencek. Ezért tartom elengedhetetlenül szükségesnek, hogy a Beck Tamás által jogosan kifogásolt jelenségek mellett felhívjam a figyelmet az ezekkel ellentétes értelmű megnyilvánulásokra.
A Máltai Szeretetszolgálat tevékenységében világnézeti, politikai hovatartozástól függetlenül senki sem találhat kivetnivalót. Várszegi Asztrikkal, a pannonhalmi bencés főapáttal a közelmúltban készült interjúban a menekültügy reális gondjaival való szembenézés mellett megszólalt a keresztény szolidaritás lelkiismeret-ébresztő hangja is. És vannak plébániák, ahol a vasárnapi szentmiséken imádkoznak a menekültekért. Jó szívvel és okulásul adom közre ezt az adventi idő várakozásához is illő imát:
„Ó, Jézus, Mária Fia! Épp, hogy megszülettél, máris menekülnöd kellett, hogy mentsd az életedet. A hazájukból elüldözött ártatlanok sorsában osztoztál. Kitelepített lettél a kitelepítettek között, menekült a menekültek között. Dicsőség Neked, aki azért jöttél, hogy közöttünk lakozzál, bűneink terhét hordozzad, sebeinket gyógyítsad! Eléd hozzuk most az üldözött keresztények millióit szerte a világon. Könyörülj azokon, akik fanatikus terrorszervezetek áldozataiként erőszakot szenvednek! Erősítsd azokat, akik vérükkel tesznek tanúságot Rólad! Tekints az afrikai és ázsiai, szíriai és iraki tömegekre, akik otthonaikat, szeretteiket gyászolva menekülttáborok lakóiként tengetik életüket! Kérünk, adj Beléd vetett hitet és megtérést a békétleneknek! Az Atya, a Fiú, a Szentlélek nevében! Ámen.”
