Bálintnak volt kiváló Radnóti estje is, a költő is igyekezett magától sok mindent elhessenteni, még a zsidóságát is, miközben versei éppen attól váltak naggyá, hogy bár kényszerűen, de elmélyült a pokolban, és lidércesen megértette a természetrajzát. Heltai inkább csipkelődik a rémséggel, iparkodik viccet csinálni belőle, mint amikor valaki húzkodja az oroszlán bajszát, kellemetlenséget akar okozni a fenevadnak, de azért tudja, hogy ebből hamarosan förtelmes baj lesz. Ettől azonban még azért ingerli egy kicsit. És megpróbál félrenézni, szemét akár eltakarva, nem tudomást venni arról, hogyan reagál erre a rém, arra koncentrálva, hogy őrizheti meg az égzengés közepette is viszonylagos sértetlenséggel a saját személyiségét.
Azt hiszem ez a mentalitás igencsak közel áll a civil Bálint Andrásához. Aki, miközben elég pontosan sejthető a véleménye mindarról, ami manapság az országban történik, amikor interjúkban erről kérdezik, bezárkózik, mint csiga a házába. Azt mondja, hogy neki most az a legfontosabb, hogy a saját színházára, a maga munkájára koncentráljon, és esetleg meglebegtet valami kétértelműséget. Nincsenek harcos kijelentések, dühös kiállások, vagány odamondogatások. Csendes rezignáció van inkább. Befelé fordulás. A mocsoktól való távolmaradás.
És ez sok tekintetben igaz az általa harminc éve igazgatott Radnóti Színházra is. Itt az előadások jelentős részére mindig is inkább jellemző volt, hogy színvonalas, nagyon kulturált szórakozást nyújtott, jó színészi játékkal, jó rendezői munkával, mint az, hogy lázas felhevültséggel reagált a konkrét valóságra. Vérfrissítésként persze akadtak ilyen produkciók is, gondoljunk például Zsótér Sándor vagy Mohácsi János előadásaira, de azért nem az ő stílusuk határozta meg ezt a színházat, aminek voltak olyan jelentős előadásai, mint például a Ványa bácsi, a Háztűznéző, a Medea, de még a könnyed Anconai szerelmesek is nyugodtan ide sorolható.
Tény ami tény, az utóbbi időkben mutatkozott némi megfáradtság a színház munkájában, a tavalyi évadból nem is tudok olyan előadást mondani ami reveláció számba ment, nagy dobásnak számított. A Karamazov testvéreknek nekifeszülni pedig igazán nagy vállalás, de hát a produkció közel sem lett elementáris. Bálint már előre jelezte, hogy nem indul az igazgatói pályázaton, januártól nem ő akarja vezetni a színházat. És úgy történt, ahogy eltervezte, Kováts Adél viszi tovább a teátrumot, aki minden tekintetben garancia arra, hogy megőrzi a jelentős hagyományokat. A direktorként búcsúzó, de a színpadon nagyon is jelenlévő színész, olykor rendező, pályája sok tekintetben példaértékű. Jelentős tudatosság van abban, ahogy rátalált önmagára, és mindig megőrizte gerincességét.
Szabó István Álmodozások kora című filmjének férfi főszerepe hamar ismertté teszi. Ő válik a fiatal, szimpatikus, de sokat vívódó, töprengő, ábrándos, szerelmes értelmiségi jelképévé. Ha úgy tetszik, az intellektuális pozitív hőssé, aki nem kigyúrt izomzatával, nem ügyeskedéssel, pláne nem simliskedéssel, hanem az eszével, alkotókedvével szeretne érvényesülni. Mondanom sem kell, hogy ez megint csak mennyire egybe eshetett valódi énjével. Fiatal korában tán a film jobban állt neki, mint a színpad. A kamera kinagyította kifejező arcát, amiről rengeteg minden leolvasható volt. És kifinomult, már-már óvatos gesztusok is elégnek bizonyultak. Ez a színpadon nem ritkán kevés volt, túlzottan pasztell, nem elég markánsan emlékezetes, miközben természetesen már a Madách Színházban is fajsúlyos színésznek mutatkozott.
A Madách Kamarából például van róla egy erőteljes emlékem, az Isten nem szerencsejátékos című darabból. Vizsgálóbírót játszott, aki próbálja felderíteni, hogy a Mensáros László által alakított, meglehetősen ellentmondásos és rejtélyes személyiségű paptanár miért hozza rendszeresen kiélezetten veszélyes helyzetbe a tanítványait, és ez aztán hogyan vezet tragédiához? Nyilván eleve roppant inspiráló volt Mensáros, aki eleganciájával, lefegyverző intelligenciájával, és egész viselkedésmódjával, szintén az értelmiségi-polgár megtestesülése volt. Bálint a szerepe szerint vaslogikával, de abszolút intuitív módon, időnként kimondottan szenvedélyesen, ugyanakkor kétségek közé zuhanva, igen széles érzelmi amplitúdón mozogva játszott. Dermesztő dolgokra jött rá, és ilyenkor meg is állt a levegő, ahogy kell. Máskor a fanyar humort igyekezett használni a szövevényes história felgöngyölítéséhez. Azt hiszem ekkor éreztem először, hogy nagyra hivatott. És a Radnótin aztán igazán kifuttatta önmagát, meg a színházat is, amit lényegében meg is kellett teremtenie a gyengélkedő Irodalmi Színpadból, ami már komoly néző gondokkal is küzdött, de fokozatosan jól körülhatárolható profilú színházzá vált.
Itt is okozott persze Bálint meglepetéseket. Sokan nem tudták róla elképzelni, hogy képes egy magából teljesen kivetkőző, tökéletesen illúziót vesztett, cinikussá vált, teljesen lerészegedő férfit eljátszani, ahogy ezt remekül tette a Nem félünk a farkastól kiváló előadásában, ami a színház legnagyszerűbb teljesítményei közé tartozott. Mostanában szeret karakterszerepekben mutatkozni, templomszolga vagy akár inas, ezek látszólag szintén távol állnak az alkatától, rendszerint el is viszi őket az elrajzoltság, a groteszk irányába.
És hát itt vannak az estjei, mint a legutóbbi, a filmrendező felesége, Deák Krisztina által színpadra állított Heltai naplója. Az önálló esteket gúnyosan szokták önáltató esteknek is nevezni, de ez az ő esetében nincs így. Mélyre hatoló önvallomások ezek, és ebben nyilván sokat tud segíteni az őt jól ismerő, szakmabeli felesége. Bálint egy író, költő bőrében, pőrén áll előttünk. Az előadás elején és végén is ballonkabátban néz velünk szembe, és erre a kabátra masírozó nácik képsorait vetítik.
Nemigen nyilatkozik konkrét módon arról, hogy mit lát a világban, de a maga módján elmondja, teszi a dolgát. Egy kulturált polgár, aki szabadságban, békében akar élni, és csinálni azt, amit szeret, amihez ért. És úgy gondolja, hogy ez másoknak is joga. Az egész színházával, lényével ezt érzékelteti.
