A költőt holtában inkább cincálják, mint éltiben. Petőfi olyan nekünk, mint testnek a kenyér, mert olyan izé, hogy a népnek, a népről, a nép nyelvén írt, meg aztán Morzsa kutyám. És röpült felém anyám. Meg akasszátok fel a királyokat! Miközben ő meg Jancsit Tündérország királyává teszi…
Ott essem el én…?! A harc mezején…?! Ott folyjon az ifjúi vér ki szivembül…?! (…) holttestemen át fújó paripák száguldjanak a kivívott diadalra…?! s ott hagyjanak engemet összetiporva…?! Madaras József, immár rég néhai vidám színművész szavalta így néha borközi baráti társaságban, rémülten elutasító kérdésekké transzformálva a költő szavait.
Akkor nevettünk. Nem tudtuk még, hogy a kazános Morvai Barguzinban fölleli majd nem csupán a költő csontvázát, hanem gyermekkori koponyáját is. Hogy aztán utóbb áltemetést rendezzen neki, sírjába URH adóvevőt telepítve, hogy ha költőnk mégis elunná a dolgot, ki tudjon szólni a gödörből.
Oly sok mindenki próbált már Petőfin élősködni, szépen, de leginkább csúnyán. Most éppen az állami Petőfi tévé teszi ezt, a közszolgálat legrémesebb műsorfolyamával. Akit eddig kérdeztem, még nem hallott erről a csatornáról, holott van - néha én is beleszörnyülködtem.
A hetvenes évek végét idézi, amikor öreg főszerkesztők szerettek volna fiatalos műsorokat csinálni. Most újraöregedett márciusi ifjak kísérleteznek ugyanezzel, milliárdokból. Pedig nevezhetnék Szabolcska Mihály csatornának is. Mert hagyjuk már ki szegény Petőfit legalább ebből az fűzfa-jópofáskodásból...!
