A jelenet Magyarországon még sokáig elképzelhetetlen lesz. A parlamenti választások előtt, a miniszterelnök-jelöltek vitájának két legfajsúlyosabb szereplője nő volt. Támogatottságuk alapján kettőjük érvei hatottak leginkább a választóközösségre, mert a felmérések szerint az általuk képviselt pártok között dőlhet el a választások kimenetele. Két nő kínált jövőképet az elkövetkező négy évre egy, a hazánknál négyszer népesebb, európai középhatalom választói számára. A politikai csúcstalálkozó közel játszódott le Budapesthez, mindez Varsóban történt október közepén. Mások mellett Ewa Kopacz, a Polgári Platform jelöltje, a hivatalban lévő miniszterelnök ült a kamerák elé és a későbbi utódja, Beata Szydlo, a Jog és Igazságosság Párt listavezetője. Nem a lekicsinylés szándékával írom le, hogy mellettük mindenki más ezen az estén statisztaszerepbe kényszerült. A politikai erőviszonyok ismeretében ez nem is történhetett másként.
Nem ekkor tudtam meg, de ez a kép is megerősítette bennem, hogy milyen ósdi, vacak, mérhetetlenül avítt, szégyellni valóan maradi, mucsai, hímsovinista társdalomban élek. Lehetne azzal érvelni, hogy Ewa Kopacz nem választásokon diadalmaskodott, hanem Európai Tanács elnöki székébe távozó korábbi lengyel miniszterelnök, Donald Tusk kijelölt utóda lett. Noha önmagában az is tiszteletet parancsoló tény, hogy a karmesteri pálcát az ő kezébe helyezte a kormánypárt. Ám Beata Szydlo a lehető leghagyományosabb módon, parlamenti választásokon nyert, így aztán vele kapcsolatban fel sem merülhet, hogy kamarillapolitika eredményeként került a miniszterelnöki székbe. Ne felejtsük, mert ez is a lényeghez tartozik, hogy a rendszerváltás utáni Lengyelországban Hanna Suchocka töltötte be első nőként a miniszterelnöki tisztséget 1992-1993 között. Vagyis a „magyar, lengyel két jó barát” (bár a mondat szinte semmit nem jelent, hacsak azt nem, hogy Közép-Európában mégis akad egy nép, amelyik nem utál bennünket) sablonos közhelyessége ellenére a két ország legújabb kori kormányzattörténete a női szál ottani megléte, és itteni hiánya miatt inkább különbözik egymástól, mint hasonlít.
Idehaza nem csak az a baj, hogy az önkormányzati testületekről egészen a parlamentig a női politikusok aránya alig éri el a húsz százalékot, ami tekintve, hogy a társadalom több mint fele nő, gyatra arány. Minél „feljebb” megyünk, úgy csökken a nők száma. Társadalmi szemléletet és mentalitást tükröz az a tény, hogy az országos politikában még a húsz százalékot sem éri el a nők aránya, az pedig napjaink látlelete, hogy jelenlegi kabinetben egyetlen nő sem található.
Egy szakkollégiumból kinőtt politikusi közösség, nem kizárólag maszkulin és zárt, hanem belterjes, amelyekből egyenesen következik, hogy szűk merítési lehetőségei miatt rossz hatásfokkal végzi el tagjai közül a kiválasztást. Hogy ez mennyire így van, csak szét kell nézni az Orbán-kormány háza táján. Az ezekkel szembeni példákat sokáig lehetne sorolni, mert ha átböngésznénk a francia, svéd, a holland, a dán, a norvég, a német vagy a kanadai kormánylistákat, akkor nagyjából arra az eredményre jutnánk, hogy minden második tárcavezető nő. Ez is társadalmi személetet és mentalitást tükröz, csak egészen másfélét, mint a magyar. Németország esetében nem is Angela Merkel személyére hegyezném ki a női faktor meglétét, noha önmagában jelképesnek gondolom, hogy a kontinens legmeghatározóbb országát egy asszony vezeti. Kabinetjének védelmi minisztere Ursula von der Leyen, aki korábban családügyi, majd szociális és munkaügyi miniszter is volt.
Az itthoni helyzet más szempontból is lehangoló. Bár női minisztereket (Dávid Ibolya, Göncz Kinga, Kóródi Mária, Lampert Mónika), ha sokat nem is, de kilistázhatunk, és az Országgyűlés elnöke is egy ízben nő volt, de igazán fajsúlyos szereplőt, valódi politikacsinálót talán egyet sem lehetne a gyengébbik nemből megnevezni.
De a baj ennél is sokkal nagyobb. Mint cseppben a tenger két politikusi felszólalás – és mindkettő a T. Házban hangzott el –, pontosan jelzi, mit gondolnak, gondolhatnak a keresztény-konzervatív oldalon általában a nőkről és a lehetséges női szerepekről. Varga István (Fidesz-KDNP) egy parlamenti felszólalásában visszaküldte a konyhába a nőket, felszólította őket, hogy szüljenek és neveljenek gyerekeket, és az önmegvalósítást a család szolgálatában találják meg. Felszólalása másnapján a parlamenti patkóban helyet foglaló nőknek átnyújtott egy-egy szál virággal akarta jóvátenni előző napi bunkóságát, mintha egy szál rózsával semmissé lehetne tenni a cseppet sem meggondolatlanul kiejtett szavakat. Illés Zoltán az LMP-s Széll Bernadettnek címezte egy másik parlamenti vitában: „Attól, hogy ön szép, még nem következik az, hogy okos.” Ez az érvelésnek az a szintje, amit egy falusi kocsmában is csak a helyi macsók legalja engedne magának. Ezt mégis egy államtitkár mondta egy parlamenti ülésen.
Képzeljük el, az ilyen férfiak, mit gondolhatnak magukban vagy egymás között a nőkről…
De az már a vakkomondorok világa.
