Vörösmarty tér, hajnal négy. A nyirkos novemberi ködbe burkolózott belváros még az igazak álmát alussza. A kényelmesebbje otthon, ágyban, párnák közt, az élelmesebbje pedig hálózsákokban odalenn a téren. A napfelkelte még jócskán odébb, de a patinás agórán gyűlik a nép. Sóvárgó szemek az "áruk házát" vigyázzák, jönne már végre a várva-várt reggel, az enyhet adó. A homokszemek csigalassan hullanak alá, messze még a kilenc. Ahogy dereng, úgy sejlik fel a kirakatok mögött az álmok világa. Csend honol - az üvegen innen és túl. Türelmes ruhák, öltönyök, finom kelmék – óh, az a párizsi sikk! – odabenn. Visszaszámolnak – idekinn. Tíz, kilenc, nyolc…három, kettő, egy…
Hajnali négy – valahol Európában. Köd üli meg a végtelen mezőt. Alatta a telihold lejti el sejtelmes fátyoltáncát a mindent megülő harmat fehéren gyöngyöző cseppjein. Léptek sűrű egymásutánja reccsenti szét a távolba vesző idillt. Átázott, ronggyá taposott lábbelik szaporázzák. Aprócskák, méretesek, lúdtalpasak, kecsesek. Bírni kell, ha belegebednek, akkor is. Kigúvadt szemek méregetik a távolt. Karok nyúlnak felé, látni vélik a határt. Odaát az ígéretnek földje vár…
Ideát pontban kilenckor bolt nyit, Váci utca felel neki, s megindul. A feszültség – mely óráról- órára, percről-percre dagadt – egyszerre zilálja szét a százvalahány méteres kígyóként tekergőző sort. Mint ágyúból kilőtt kartács, úgy spriccel szét a nép, megannyi Usain Boltként száguldva át a teret, hogy az elsők között vegye be álmai birodalmát. Biztonsági őr legyen a talpán, ki ellenállt volna a jó egynéhány százaléknyi kedvezménytől vérszemet kapott vásárlók rohamának…
Valahol Európában, hol sorompók nyílnak és zárulnak, s sínek mutatják az utat Kánaán felé, vonatfütty hallik – úgy, kilenc felé - s önt reményt csüggedőbe, elszántba egyaránt. Erőre kapnak ifjak és öregek, asszonyok, s a férfinép. Vonat csikorogva fékez… Utolsó rohamra indulnak mindahányan. Már nincs barát, kivel tíz perce még együtt dicsérték Merkelt, nagyokat bólogatva hozzá. Már szomszéd sincs, kivel együtt vágtak neki az ismeretlennek a rommá bombázott Moszulból. Csak maga van, meg az a másik. Vagy én, vagy ő. Akit az imént még a kulacsával kínált, most a könyökével taszítja le a vonat lépcsőjéről. Vagy én, vagy ő…
Dúl a háború odabenn. Ha a történelem igény tartana rá, mint „áruházi csata” vonulna be a hallhatatlanságba, afféle lábszagú lábjegyzetként. Amikor honi dámák és úriemberek ölték egykoron egymást egy-egy jobb koncért, amikor a harciasabbja jobb híján a rivális kosarából ragadta ki álmai cuccát, s inkább széttépte, minthogy a másik vigye. Állványok borultak, tárlók üvegei törtek ripityomra. Aki a harc hevében megsérült, kötést tekert vérző kézfejére, s mintha mi sem történt volna küzdött tovább - egy sálért, egy divatos szoknyáért vagy egy trendi pulóverért – ami a kezébe akad.
Háború dúlt odabenn. Egy maréknyi forintért.
Mintha csak az életükért küzdöttek volna. Majdnem ugyanúgy, mint a sínek mentén valahol Európában.
