Nem nagyon publikált felmérésekből tudom, hogy a rendszerváltás leginkább a középkorú férfiak egészségi állapotát viselte meg. A munka nélkül maradt „családfenntartók” elsősorban lelkileg omlottak össze, kicsúszott a lábuk alól a talaj, nehezen tudtak eligazodni az új „kaparj kurta” viszonyok között. A lelki betegséget pedig rendre követik a krónikus betegségek: a magas vérnyomás, a cukorbetegség, az elhízás, a depresszió. Az adatok azt is mutatják, hogy a férfiak kevésbé észlelik a bajt magukon, kevésbé érzik magukat betegnek és kevésbé veszik komolyan a jeleket, de aztán a betegséget is nehezebben viselik.
A magyar férfiak várható élettartama növekedett, jelentették be egy budapesti konferencián, de hozzátették: persze az életesélyek a nálunk békésebb európai országokban még mindig nagyobbak. A férfiakénál jóval kedvezőbbek a nők életkilátásai, ők 40 év munka után nyugdíjba mehetnek, a férfiak meg húzzák tovább az igát – feltéve, ha bírják -, s ha megérik a nyugdíjkorhatárt, örüljenek. Sokáig úgysem élvezhetik, a halálozási adatok szerint átlagosan három-négy esztendővel be kell érniük.
Hamarabb halunk? Nosza, éljünk gyorsabban! A magasabb jövedelmű, vezető pozíciót betöltő harmincas férfiak jelentős része maga is ezt vallja. Nem kapkodja el a nősülést, előbb az életet szeretné élvezni, majd csak azután az „apaság örömeit”. Ilyenkor persze még senki nem számol azzal, hogy a gyereket fel is kell nevelni, és talán jó volna látni az unokákat is. A két végén égetett gyertya majd az ötvenes éveik elején-közepén fogja megbosszulni magát.
Ám harminc évesen ki gondol az idős korra? A nyugdíjra, unokára?
