Amit az indokoltnál látványosabbra gerjesztett bevándorlási ramazuri mögött látunk, az az európai politikai nemzetállam biztosan elhúzódó, de talán utolsó történelmi hisztériája azért, hogy önmaga túlélését igazolja. Kiszámított zokogás ez valami ellen, ami be fog következni.
„A bezárkózás az internet korában illúzió, nem szabad engedni a kísértésnek, hogy nemzetállami cselekvéssel lépjünk föl, ellenkezőleg, sokkal inkább szükség van az (európai) összefogásra, mint valaha” – mondja Angela Merkel német kancellár - egyfelől. A kötelező kvótával az EU a tagállamok önrendelkezését érintő kérdésben vont el jogot úgy, hogy arra nem kapott felhatalmazást, mondja a nemzetállami logikával az Uniót támadó magyar kormány - másfelől. Érv: minden országnak elidegeníthetetlen joga, hogy eldöntse, kit enged be, kivel akar tartósan együtt lenni. A lényeg azonban a nemzetállami önrendelkezés mértéke, aminek semmi köze ahhoz, hogy a kvótarendszer hosszútávú megoldás-e. (Nem az.)
Orbán Viktor azt mondja: „az az ország, amelynek nincs határa, nem ország”, "nem akarjuk, hogy a világméretű népmozgás megváltoztassa az országot”. Márpedig meg fogja változtatni, (máris megváltoztatta), hiába emel köré gyodát.
Csontig csócsálták már a politikai nemzetállamok melletti érvelésben Merkel 2010. októberi "beismerő" szavait, hogy a multikulturális társadalom építéséről szóló kísérlet Európában megbukott. Túl azon, hogy a kancellár sem orákulum (nem kísérlet volt, hanem egy éppen behatárolható korszak gyakorlata, nem megbukott, hanem túlélte magát), az idézgetők csak a beszéd folytatásról feledkeztek el: „az álom, amely szerint a ’multikultiban’ az emberek ’boldogan élnek egymás mellett’ egyszerűen nem működik". A boldog egymás mellett élés korszakos álma foszlott itt szét, és tényleg ideje lenne felébrednünk az új világban. Igaza van György Péter esztétának, amikor azt mondja, bármekkora legyen is a félelmünk a jövőtől, az európai társadalom egymással nehezen összeegyeztethető vallású és kultúrájú közösségek mintázata lesz, amely megbotlik az olyan hétköznapi multikulti utáni kérdésen: miért nem lehet burkában közlekedni, ha kipában lehet.
Amikor Merkel az internet korát emlegeti, valójában Marxot idézi: az emberi érintkezési viszonyok lettek egyetemessé, úgy, hogy a nyugati életmód visszfénye szinte minden távoli viskóban látható, méghozzá többnyire keleten gyártott nyugati technológiával. Ám ez a "képernyővalóság" csak a gazdasági menekülteket útra kelésre csábító csacsogás. A kérdés inkább az: miért nem tudják/akarják a saját hazájukban megélni ezt az életmódot a rá vágyók? Ami a politikai menekülteket illeti: miért nem sikerült az "arab tavasz" nyugati demokratizálása? Miközben a munkamegosztás, a tőke mozgása, a kereskedelem, a nemzetállamok gazdasági egymásrautaltsága globális mélységű lett, ami szétfeszíti a politikai nemzetállami kereteket, akkor is, ha ennek kulturális következményeit ugyanezen nemzetállamok egy része képtelen elfogadni. Nem csak európai gyötrődés ez, a kínai birodalmi nemzetállam épp úgy nehezen tud vele mit kezdeni, mint a magyar kormányfő, akinek igaza van: Európa már nem olyan, mint volt, és soha többé nem lesz olyan, mint amilyennek az Uniót az alapítók elgondolni merték. Ezért a XX. századi Európa már nincs és a XXI. századi még nincs. Ha viszont lesz, akkor csak mint nyitott, liberális európai parlamenti nemzetállamként létezhet életképesen. A kulturális nemzetállamok politikai-gazdasági közösségeként.
Ettől a jövőképtől riadt meg Orbán Viktor annyira, hogy hirtelen minden erejével meg akarja védeni a mai Unió külső határait. Azt a mai közösségi formát, amelyet eddig, mint haldokló szatócsboltot, elparentált. Láthatólag dacosan eltökélte magát: vagy olyan bezárkózó, fundamentális keresztény nemzetállammá lesz a jövő Európája, amilyennek ő elképzeli vagy ne legyen semmilyen.
Nem lehet azt mondani, hogy Orbán Viktor nem küzd minden erővel, hogy választási lehetőségeket harcoljon ki magának. Pedig a helyzet nem opcionális (György Péter). Ha az, csak időlegesen az. Akkor is, ha a retrográd hatalom kezére játszik, hogy hihetetlen propagandával felélesztette az idegengyűlöletet (a magyarok harmada hermetikusan lezárná a határokat -, de: mi lenne, ha őket is hermetikusan bezárnák a saját nemzetállamukba?). Kihasználta, hogy Trianonnal eltűnt a soknemzetiségű Monarchia együttélési tapasztalata, és egy másfajta, de hasonló tapasztalat megszerzésére Orbán nem kíváncsi és nem is érdekelt benne. Az ő identitását láthatóan a szakmunkásos múlt századi önellátó parasztromantika vezérli, nem az határozza meg, ami Matteo Renzi olasz kormányfőét, akinek az identitása "a berlini fal leomlásával kezdődik, mert Európa a civilizációk világítótornya, nem pedig a félelem fala".
Szép szavak, de egyáltalán nem biztos, hogy az Európai Unió, amely Merkel ellenére mind halványabban beszéli Renzi nyelvét, s mind hangosabban ismétli a nacionalista nemzetállami Európa orbáni hangját, egyben tartható. Mert politikai intézményrendszere nem követte a gazdasági integráció elmélyülését, mert nincs elég közösségi tapasztalata, mert 28 szuverenitására féltékeny nemzetállamtól mérhetetlen mély belátás kellene a valóságos politikai egyesüléshez. Mert ha az Orbánnal a nemzetállami útra visszafordulók nem kapnak észbe, Európa centrumáról könnyen leválhat a bezárkózó periféria. Amit látunk, nem fikció, hanem a valóság: az Unió minden eddiginél közelebb került ahhoz, hogy szétessen.
