A lottózóban soroltam a német bajnokság nézőszámait, és közben nem felejtettem el, hogy egy, a mienknél nyolcszor népesebb ország focijáról beszélek. (Csendben eszembe jutott: a Bundesliga hányszor jobb az NB I-nél? Húszszor, százszor, kétszázszor?) „Szakmai” közönség előtt hangzott el fejtegetésem, és többen úgy gondolták, rosszak a példáim. Mert – kaptam a választ – München, Stuttgart, Frankfurt, Hamburg, Köln és Bréma nagyvárosok, így nem olyan nehéz összehozni a negyven-ötven-hetvenezer nézőt. Van benne igazság. Gyorsan döntött a lottózó közönsége: rosszak a német példáim.
Hazai vizekre evezünk. Valaki megkérdezte: láttátok a Videotont az Újpest ellen? Háromezer néző sem volt – szőtte tovább gondolatmenetét az alkalmi elemző, hozzátéve, hogy ott soha nem szoktak többen lenni. Persze ez nem zavarja „pártunkat és kormányunkat”, hogy laza 15 milliárd forintot elköltsön a következő két évben a székesfehérvári stadion és környéke fejlesztésére. Ettől persze egyetlen nézővel sem lesz több, de valaki(k) nagyon jól fog(nak) keresni a legfelülről irányított üzleten – összegeztünk, miközben szorgalmasan húzogattuk az ikszeket az ötös- és a hatoslottó szelvényekre.
Szóba került – kikerülhetetlen volt –, hogy volt olyan forduló, amikor a hazai első osztályú labdarúgó mérkőzéseken összesen tizenháromezren voltak. Valaki felsóhajtott, hogy régen Békéscsabán az Újpest ellen is összejött ennyi néző. Csak a szikár tények kedvéért: az említett fordulóban a viharsarki megyeszékhelyen ezerháromszázan váltottak jegyet a tavalyi bajnok elleni találkozóra. A világ dicsősége sokféleképpen elmúlik – így is. Egytizedére esett vissza az érdeklődés, miközben a fociba öntött állami pénz ezerszeresére nő. A fordított arányosságnak ebben az ördögi képében és képletében is meglátható az ország.
Mivel tényleg szakemberek, de legalábbis olvasó emberek ültek a lottózóban, valaki megemlítette, hiába írták, hogy kétezren voltak a Honvéd-Diósgyőr mérkőzésen, egy néző megszámolta, és kiderült csupán kilencszázhatvanan ücsörögtek a lelátón. Ezért nem hiszek én abban a 13 ezerben sem – kapcsolódott be a beszélgetésbe egy újabb vitapartner, amire mindenki egyetértően hümmögött. A megbeszélést lezáró súlyos végszót kaptunk a tippmixben elmerülő ismeretlentől: a mai magyar fociban az ilyen statisztikák kozmetikázása a legkisebb csalás. Úgy hallgattunk, mintha ehhez már valóban nem lehetne mit hozzátenni.
Mégis megszólaltam. Visszakanyarodtam a néhány perce nemes egyszerűséggel lesöpört gondolatmenetemhez, az állítólagos „rossz német példáimhoz”. Mekkora a lakossága a német bajnokságban szereplő olyan városoknak, mint Darmstadt, Mainz, Ingolstadt, Leverkusen, Wolfsburg, Hoffenheim, Augsburg? Némelyik Debrecen, némelyik Szeged, némelyik Kecskemét és Székesfehérvár nagyságú. És mennyien járnak ezekben a városokban a mérkőzésekre? Húsz-harminc- és negyven-ezren. A német mérce szerinti kisvárosokban kétszer többen, mint a magyar első osztály egyetlen fordulójában összesen. És hányan járnak a kétmilliós Budapesten a fővárosi csapatok mérkőzéseire? Nyolcezren, négyezren, kétezren. Bár ezekben a szerény számokban is okkal kételkedhetünk a Diósgyőr kispesti vendégjátéka után.
Ennyire rosszak a német példáim….
