A magyar politizáló közvélemény sok évtizeden át küzdött a kisantant rémképével. Az országot körbezáró, ellenséges gyűrű – az akkori Csehszlovákia, Románia és Jugoszlávia szövetsége – Trianon után egy ideig formálisan is létezett. Később már csak potenciális veszélyforrást jelentett hazánk számára, de fogalomként mindvégig jelen volt a magyar geopolitikai gondolkodásban. Igazából csak a kilencvenes években vesztette értelmét, amikor Horn Gyula - Romániát és Szlovákiát évekkel megelőzve - afféle „éltanulóként” vitte be Magyarországot a NATO-ba. Hazánknak akkor olyan nagy volt a nemzetközi presztízse, hogy követendő példának számított a környező országok számára. A határon túli magyar pártok pedig - részben éppen ennek köszönhetően - bekerültek az ottani kormányokban, s így a kisebbségi jogokért saját parlamentjükben harcolhattak. Igaz, sokszor csak elvileg.
Orbán Viktor második, 2010-es hatalomra kerülésével kezdődött el az a folyamat, amelyben a magyar külpolitika lassan teljesen elszigetelődött, és folyamatosan összeütközésbe került a legtöbb európai állammal. Nehéz lenne megmondani, mekkora része van ebben Orbán krakéler természetének, illetve annak, hogy a magyar nacionalizmus felszításával akarja bebiztosítani szavazói bázisát. Akármi is motiválta Magyarország tudatos szembekerülését az európai normákkal, hamarosan a szomszédos országok is felismerték, hogy hazánk elvesztette a nemzetközi rokonszenvet. Így azt is megértették, hogy a magyar politika bírálatával már nem nacionalistának, hanem éppenséggel a nyugati értékek képviselőjének tűnhetnek a „barbárként” bemutatott „Orbanisztánnal” szemben. Ez a folyamat már évekkel ezelőtt elkezdődött, és napjainkban jutott csúcspontjára, a menekült válsággal. Tényszerűen biztos van benne némi túlzás is, de mivel az orbáni politika durván provokatív, egy idő után a válaszreakció is leegyszerűsödik.
Az 1920 utáni és a mostani kisantant-gyűrű között azonban van egy jelentős különbség. Akkor csak északi, keleti és déli szomszédjaink alkották a „gyűrűt”. Most kiemelt szerepe van benne Ausztriának, egyetlen nyugati szomszédunknak. Miközben az Orbán-kormány folyamatosan összeütközésbe került Ausztriával, Ausztria és Szlovákia között egyre szorosabb barátság és együttműködés alakult ki. Bécs és Pozsony lassan egyfajta közép-európai iker-metropolisszá növi ki magát, és a politikai kapcsolatok is kitűnőek. Ráadásul mindkét országnak megvan a maga „nagy testvére”, amelyhez nyelvi, etnikai, történelmi szálak fűzik. Németország és Ausztria, illetve Csehország és Szlovákia között lehetnek apró belső viták, de kifelé tudatos érdekazonosságban lépnek fel. Ma már elképzelhetetlen, hogy mondjuk egy magyar-szlovák konfliktus esetén a három másik állam Magyarország mellett, és Szlovákia ellenében foglaljon állást. Az úgynevezett „austerlitzi trióba” (Ausztria, Csehország, Szlovákia együttműködése) a fideszes Magyarországot aligha fogják meghívni.
Az orbáni külpolitika következtében ma nincs egyetlen ország sem Európában, amely akárcsak a leghalványabb magyarbarátságot mutatná. A magyar jobboldal ordító bűne, hogy ezt nevezi „nemzeti érdekű” politizálásnak. Holott annak idején tökéletesen ugyanez vezetett Trianonhoz, majd a második világháború utáni békekötés területi következményeihez is. A legtöbb szomszédunknak megvan a maga természetes szövetséges részben a környező kisebb országok, részint a nagyobb hatalmak között. A skandináv, a Benelux, a dél-európai együttműködés, de még az orosz-görög rokonszenv, vagy a finn-észt barátság is erre épül. Kormányok jönnek és mennek, de az ilyen együttműködés tartósan megmarad, geopolitikai konszenzus övezi. Sokan most reménykedve Lengyelországra mutatnának. De egyetlen példát sem tudnak mondani, amikor a varsói vezetés a Magyarországot ért kritikák idején kiállt volna az Orbán-kormány mellett. Katonailag pedig az USA térségünkben két országra számít igazán, Lengyelországra és Romániára. S ezért ez a két ország szükségszerűen egymásnak is fontos partnere.
Látszólag különös módon éppen Szlovákia az, amely a Magyarországra irányuló nemzetközi vélemény-sortűz során megtartóztatja magát. Remélem, senki sem hiszi, hogy ennek Robert Fico hirtelen feltámadt magyarbarátsága az oka. Fico azt ismerte fel, hogy az euró bevezetésével és védelmével ma már annyival „beljebb van” a nyugati világban, hogy Magyarország visszafogott istápolását is megengedheti magának. Orbán bárdolatlan módon üvölti világgá azt, amit részben Fico is gondol, de „européerként” már csak szordínóval fogalmazhat meg. A ficói Szlovákia ma egyszerre élvez nagyobb rokonszenvet Washingtonban, Brüsszelben és Moszkvában, mint az orbáni Magyarország, s ezért Budapesttel szemben már halvány jóindulatot is gyakorolhat. Erre a fajta jóindulatra jól illik Kosztolányi Dezső megfogalmazása a Pacsirtából: „hamuszín rokonszenv, melyet belül káröröm bélelt, pirossal”.
Amíg Orbán azt tehet itthon, amit akar, addig ez a kisantant, a szélesebb nemzetközi ellenszenvvel együtt, csak erősödni fog. Az igazán szomorú az, hogy ebbe most nem egy külhatalom, hanem a kormányunk agresszív ostobasága és az ellenzék tehetetlensége taszít bele minket.
