A felszabadítási teológia
A felszabadítási teológiát elsősorban a latin-amerikai kontinensen munkálkodó jezsuiták alkották meg. Az volt a veleje, hogy az égbekiáltó társadalmi igazságtalanságok elleni küzdelem érdekében összhangba kell hozni egymással a katolikus tanítást és a marxista forradalom elméletét. Anélkül, hogy ennek a teológiai próbálkozásnak a részleteibe belemennénk, ezúttal talán elegendő arra utalnunk: a kétségbeejtő körülmények indították arra a mindennapi szegénységgel találkozó lelkipásztorokat, hogy az elviselhetetlen állapotokból kiutat keresve a marxizmus és kereszténység e különös párosításának harcos hirdetőiként lépjenek fel.
A felszabadítási teológia gyakorlati megvalósítására Nicaragua a legjobb példa, ahol Somoza diktatúráját a marxisták és keresztények összefogása döntötte meg. S itt érdemes hivatkoznunk két jezsuita szerzetesre, a Cardenal testvérekre, akik a diktatúrát követő kommunista kormány miniszterei lettek.
Az egyikük, Ernesto Cardenal még a diktatúra évtizedei alatt Nicaragua egyik kis szigetén, Solentinamében szegény halászokból álló közösséget szervezett. Ennek tagjai lelkipásztorukkal együtt olvasták és közösen értelmezték az evangéliumot, nyomorúságos életük, mindennapjaik gondjaira és a társadalmi ellentmondások megszüntetésére keresve a kinyilatkoztatás válaszát. S mivel Jézus tanítványa is halászok voltak, ezért feljogosítva érezték magukat az evangéliumi üzenet magyarázatára. Úgy gondolták – s ezt önmagában véve aligha lehet kifogásolni -, hogy a Szentírás passzusai nemcsak nekik, hanem róluk is szólnak: gondjaik megoldásában, a társadalmi igazságtalanságok felszámolásában segítenek, s végső soron konkrét politikai útmutatást is tartalmaznak.
Mivel ezeknek az egyszerű embereknek a diktatúra ellen szervezkedő kommunistákkal és a katolikus egyházzal is volt kapcsolatuk, nem is igen juthattak más következtetésre, minthogy e két törekvést összhangba kell hozni, mert nélküle az élet számukra elviselhetetlenül kilátástalan marad.
A solentinamei evangélium
Tévedéstől sem mentes, naivnak minősíthető evangélium-értelmezésüket nem lehet kritikátlanul elfogadni, de mindezek ellenére sem olvashatjuk érzéketlenül ezeket a maguk egyszerűségében megrendítő vallomásokat. Érdemes idézni néhányat, például azokat, amelyeket a János-evangélium 3,8-as versével kapcsolatban hangzottak el. Ott ugyanis Jézus az embernek a Lélek erejéből történő újjászületéséről szólva mondja:„A szél ott fúj, ahol akar, hallod a zúgását, de nem tudod, honnan jön és hova megy, ez áll mindarra, aki Lélekből született.”
A következő reflexiók fogalmazódtak meg a halászok és hozzátartozóik, feleségeik és rokonaik részéről: „Úgy látom, hogy a Szentlélek valami olyasmi, mint a szél, csak halljuk; a lélekről sem tudjuk, hol születik, honnan jön, sem azt, hová megy innét tovább, és láthatatlan, mégis érezzük, ahogyan érezzük a szelet is. Minden feleletben, amit adunk, amikor magyarázzuk az evangéliumot, benne érezzük.”
„A lélek a szeretet, amely itt van közöttünk, és megváltoztatja a világot; érezhető, de azért titokzatos. És ami ebből a lélekből születik, az új ember szabad lesz, olyan szabad, mint a szél.”
„Ez a szél, amely itt fúj, lehet, hogy Solentinaméről jön, oda pedig, ki tudja, honnan érkezett – mondja Julio, miközben a kakaófákat cibáló erős szél süvöltését hallgatjuk” – írja visszaemlékezében Cardenal atya, aki könyvében összegyűjtötte a nicaraguai halászok evangélium-értelmezését. A kötet a nyolcvanas évek közepén, a Magvető Kiadó gondozásában magyarul is megjelent, „Asolentinamei evangélium” címmel. (Az idézett részek is ebből a könyvből valók.)
Jézus, a forradalmár
A szocialista tábor tagországainak, köztük Magyarországnak a pártfunkcionáriusai és ideológusai számára kapóra jött ez a latin-amerikai kezdeményezés. A nyolcvanas években ugyanis nyilvánvalóvá vált, hogy az a marxista feltételezés, amely a vallás kimúlására-elhalására számított, a belátható jövőben nem fog teljesülni, ezért az ideológiai harcot más módszerekkel kell folytatni. A legjobb megoldásnak az kínálkozott, hogy a vallásosságot betereljék a mindenhatónak hirdetett marxizmus utcájába. Be kellett bizonyítani, hogy a vallásos élet legjobbjai sem akarhattak egyebet, mint amit a szocializmus kíván. Ezért szorgalmazták a hívők és nem-hívők közötti párbeszédet is, amelynek tematikáját természetesen egyoldalúan határozták meg. Ennek jegyében születtek azok a megállapítások, hogy maga Jézus is forradalmár volt, a világtörténelem első forradalmára.
A protestáns egyházak részéről kidolgozott un. diakonia-teológia is ennek az elképzelésnek a szolgálatába szegődött, s azt bizonygatta, hogy a hívők számára a szocializmusnál nincs is jobb politikai berendezkedés. A katolikusok esetében pedig kéznél volt a Latin-Amerikában kidolgozott felszabadítási teológia. „A solentinamei evangélium” kiadása sem volt véletlen.
A ravaszkodás ellenére is átlátható manipulatív szándéknak azonban van némi alapja. Kétségtelen, hogy a keresztény-keresztyén messianizmusban vannak forradalmi – ha nem is feltétlenül marxista - vonások, ahogy erre pusztán teológiai síkon, némi polemizáló céllal a zsidó szerzők is rámutatnak. A nagy tekintélyű G. Scholem a zsidóságon belül is jelentkező messiási elképzeléseket a törvények által berendezett házban keletkezett léghuzatnak nevezi, de ugyanakkor azt is hangsúlyozza, hogy a Tóra, azaz a mózesi törvény előírásai is csak egy már megváltott világban hajthatók végre hiánytalanul. Schalom Ben-Chorin Jézust rabbi Akibával, illetve a zsidó forradalmárral, a rómaiak ellen lázadó és magát messiásnak tartó Bar-Kochbával állítja párhuzamba. De hogy ne csak teológiai jellegű megállapításokra hivatkozzunk, említést érdemel a Nobel-díjas I. B. Singer „A sátán Gorajban” című regénye, amely egy 17. századi zsidó messiás-mozgalom elfajulását mutatja be, amikor is a forradalmi és világmegváltói hevület felforgatja a közösség rendjét.
A pártállam funkcionáriusait és ideológusait azonban nem hozták zavarba a különféle Jézus-értelmezések. A latin-amerikai példák, kiváltképp a nicaraguai események megragadták a képzeletüket és visszaigazolva látták a konszolidációs évek alatt folytatott egyházpolitikájukat.
A keresztény-marxista idillnek azonban II. János Pál pápa határozott föllépése vetett véget. A lengyel pápa nemcsak a marxizmus elméletének vonzó tételeit, hanem ember- és vallás-ellenes gyakorlatát is ismerte. Így aztán a katolikus hittudomány történetében a felszabadítási teológia nem nyert létjogosultságot. Nemcsak fejezet-cím nem lett belőle, pusztán a tévedések szaporodó széljegyzetei között kapott helyet. Valójában csak egy levelezőlap méretű figyelmeztetés.
De az ember sokszor éppen a tévedéseiből tanul a legtöbbet. S ha nem is a teológiai tartalmát, hanem a hitbeli meggyőződéstől mégsem függetleníthető felismerésének jelentőségét - hogy az ember kiszolgáltatottsága ellen mindenkor szót kell emelnünk, akár azokkal is összefogva, akikkel csak ebben az egyetlenegy, ámde annál fontosabb dologban érthetünk egyet - semmi sem kisebbítheti. S ebben az összefüggésben már mégsem egészen fölösleges a latin-amerikai felszabadítási teológiára való emlékezés.
Különösképpen most lett időszerű, amikor a felszabadítási teológia szülőföldjén járt a pápa és az ecuadori fővárosban ezeket mondta: „Az evangelizáció a mi forradalmunk, mert hitünk mindig forradalmi, ez a legmélyebb és legállandóbb üzenetünk.”
