„Egy politikai rendszert hat hónap alatt le lehet váltani, egy gazdasági rendszert hat év alatt át lehet alakítani, a társadalmihoz hatvan év kell” – írta a világhírű német szociológus, Ralf Dahrendorf. Ezt az egy mondatba csomagolt – bon mot-nak sem utolsó – kijelentést gyakran idézték Magyarországon 1989-ben és 1990-ben. Szinte nem is számított politikai elemzőnek, publicistának, újságírónak, aki ezt a megállapítást így vagy úgy ne alkalmazta volna. Érdekes, hogy ez az agyonhasznált formula szinte nyom nélkül tűnt el a köz- és a magánbeszédből, jelezve, hogy egyre nehezebben ment a szembenézés a kijelentésben foglaltakkal. A magyar rendszerváltás gyors közjogi menete után szűk esztendők jöttek.
A tömegessé váló munkanélküliség fájdalmát – amit a társadalom jelentős része a saját bőrén megtapasztalt – nem enyhítette semmi. A közjogi átalakulás biztosan nem. Új munkahelyek messze nem abban a számban jöttek létre, ahogyan a meglévők megszűntek. Ez még akkor is igaz, ha az első kormányzati ciklusban emblematikus zöldmezős beruházások valósultak meg. Gondoljunk csak az Audi, a Suzuki és az Opel korai megtelepedésére, amiket hamarosan olyan cégek követtek, mint az Elektrolux, a Philips és a Samsung. Mindennek „ellentétezése” volt a magyar mezőgazdaság szétesése és mélyrepülése, a nehézipar kezdődő agóniája, valamint a hazai élelmiszer- és könnyűipar jelentős részének felszámolása és csődbe menetele. A kétségbe ejtő foglalkoztatási helyzetet tovább súlyosbította a forintra ezekben az években rászabadult infláció, amely évekig a 15 és 30 százalék körüli tartományban mozgott. A társadalom csontig hatolóan élte meg, hogyan veszt rohamosan értékéből – egy amúgy is szegény világban – a magyar fizetőeszköz.
A magyar gazdaság rendszerének átalakítása (1990-tól számítva) hat évnél hosszabb ideig tartott. De legyünk igazságosak: Dahrendorf megfogalmazása jelképes. Inkább azt mutatja, hogy a felsorolt változások ideje hogyan aránylik egymáshoz. Mégis tény, hogy a Horn-kabinet kezdeti semmittevése után, a Bokros-csomaggal, a felpörgetett privatizációval olyan irányba mozdult, amit óvatosan, de már illethettünk a kibontakozás fogalmával. Arról hajlamosak vagyunk megfeledkezni, hogy ez a semmittevés mégis sokkal jobb volt, mint Horn túlzó választási ígéreteinek a beváltása lett volna. Békesi László akkori pénzügyminiszter érdeme, hogy ez nem történt meg.
De mi történt közben a társadalommal? Ha magunk mögött tudtuk a politika és a gazdaság átalakítását, miként változott az a közösség, amely Magyarországgal azonosítható? Nyilván nem egyszerű modern politikai közösséggé alakítani azt a társadalmat, amelynek olyan csekélyek a demokratikus hagyományai, mint a magyarnak. (A jelenség Európának ebben a felében nem egyedi.) Jellemző, hogy az ezerszáz éves magyar államiságból mindössze nyúlfarknyi köztársasági esztendőkre futotta. De itt és most nem kizárólag a történelmünk a téma. Sokkal inkább a közösen átélt eseményeknek az a megkerülhetetlen jellege, amit rendszerváltás katarzis nélküliségeként azonosíthatunk.
Elmaradt a nagy és a közös öröm. A magyar társadalom többsége nem érezte soha magáénak a rendszerváltást. Nem tett a szabadságáért semmit. Az ölébe hullott. Az állampárt leváltását célzó hosszú kerekasztal-tárgyalásokkal érzelmileg nem lehetett azonosulni, és ez a lelki deficit velünk maradt.
Mert mire gondolt Dahrendorf, amikor a társadalmi átalakulásról beszélt? Leginkább arról, hogy évtizedek alatt kialakul az önmaga és az ország sorsáról felelősen gondolkodni tudó közösség, amely képes felmérni és rangsorolni a maga előtt álló feladatokat. Egyben meglesz az ereje ezek elvégzéséhez. Ezt a közösséget a kritikai érzék, a szellemi és anyagi függetlenség, érték- és érdekközösség köti össze. Hosszú távon olyan társadalomnak kell létrejönnie, amely ellenáll a politikai populizmus és demagógia pártprogramokba csomagolt kísértéseinek. Olyan közállapotok megteremtésén munkálkodik, amelyben érvényesülhet a tehetség, a szorgalom, a rátermettség, és amely nem kirekesztő sem társadalmi, sem szociális, sem etnikai okok miatt. Egy olyan társadalom ideája körvonalazódott a fent vázolt gondolatmenetben, amelyet talán azzal a rövid mondattal lehet a legpontosabban összefoglalni: „A megfelelő embert, a megfelelő helyre.”
Ha komolyan vesszük Dahrendorfot – márpedig vegyük! – akkor az általa jövendölt hatvan évből huszonöt eltelt. Meddig jutottunk a társadalom átalakulásban? Védekezhetnénk, hogy a kérdéses időnek a fele sem telt el. Mégis: a mérlegkészítés ma siralmasra sikerülne. A kívánatos társadalmi átalakuláshoz egy országnyi közösség mentális képességeit kell számba venni. Választ keresve, hogy ezekből mivel rendelkezik és mivel nem. Egy ilyen átalakulási folyamat nem lehet egyenes vonalú, de szembenézni azzal, hogy ma távolabb állunk egy modern demokrácia felfogásától, mentalitásától és kultúrájától, mint akár 1995-ben, olyan szegénységi bizonyítvány, amellyel egyszer el kell elszámolni magunknak és az utánunk következőknek is.
