Márai Sándor feljegyzései kétségkívül lebilincselőek, azonban, ahogy kötetről kötetre haladtam, egyre ellentmondásosabb érzések kerítettek hatalmukba. A fából-vaskarika fogalmat, „tisztességes antiszemitizmus”, mind ez ideig a leghatározottabban és abszolút általános érvénnyel elvetettem. Azonban Máraival esetét a szabályt erősítő kivételként fogom fel. Szomorúan teszem, hiszen az antiszemitizmus az emberség, az emberiesség, az ember tökéletesedése felől nézve tisztességtelen és beteg jelenség. Márainál viszont az őrült történelmi kor és a jóra igyekvő személyiség találkozásából eredő paradoxont észlelek.
Két fő kérdést tettem fel: mitől tisztességes, ha antiszemita? Mi alapján tartható antiszemitának? Márai a holokauszthoz való viszonyulásában – tisztességes. Mert több ízben nyíltan kiáll az üldözött, kárhoztatott, megbélyegzett zsidók mellett. A valódi, a zsigeri antiszemitákkal szemben. Ugyanakkor antiszemitizmusa tagadhatatlan. Hiszen ő is „bűnbakolja” a zsidókat. Ez a fajta zsidóellenesség bővítheti ismereteinket a magyarországi antiszemitizmusról. A zsidókban kereste és találta meg az őket sújtó ordas eszme (és gyakorlat) legmélyebb okát, ám ugyanakkor minden alkalommal, amikor életük, egzisztenciájuk akár minimuma került veszélybe, cselekvően(!) szolidárissá vált velük. Márai humanizmusát arisztokratizmusa csapta be.
