Matthias Langhoff nagyon jó névnek számít az európai színházi körökben. Fénytervezőként kezdte színházi pályáját, így rendkívüli érzékkel alakítja ki ma is az előadásainak a látványvilágát. Az Apolló mozi látványával nincs is semmi baj, hiszen több rétegű teret érzékelhetünk. Egy áttetsző vetítővászon mögött zajlanak a valódi színpadi események, a vetítés és az élő színpadi játék váltakozik, illetve az első, jóval rövidebb részben, a filmmé a főszerep, a másodikban pedig a színpadi játéké.
A film a filmben játék jó ötlet, hiszen a történet filmes, vagyis egy moziban játszódik, Riminitől úgy 500 kilométernyire északra. Kevéssel a második évezred előtt. A filmszínházban Hans Reinghold régi filmjét, az “Odüsszeusz hazatérését” játsszák. A moziba beténfereg egy férfi, rendel egy sört a popcorn-t áruló bárpultos nőtől. Kettejük találkozása nyomán két teljesen különböző sors fonódik mégis valamilyen módon egymásba.
A filmrendező megvallja árulásait, gyarlóságait, a nő pedig magányát, kiszolgáltatottságát. A magánéleti sztorit pedig körülöleli a mitológiai történet, Odusszeusz legendája. A produkció szövegkönyvét egyébként Langhoff egy neves francia íróval, Michel Deutsch-csal együtt írta. Az előadást uralja a szárnyaló fantázia, amely újabb és újabb izgalmakat rejt, csak közben alkalmat ad arra is, hogy a néző elveszítse a fonalat, kizökkenjen. Mintha maga a valós történet kevésnek bizonyulna, és idővel maga alá temetné a rendező öntörvényű víziója.
A színészek, különösen a két főszereplő, François Chattot és Evelyne Didi mindent megtesznek, hogy élvezhető legyen a játékuk, ám, mégsem sikerül áttörni azt a bizonyos falat és ebben nem csak a már említett áttetsző vetítővászon a hibás. Úgy érezni, hogy egy remek ötlet, melyet Moravia A megvetés című regénye inspirált, lett a látvány és a túlbonyolított rendezői koncepció áldozata. A MITEM-en most először kísérleteztek a szinkronnal, nem eredménytelenül, Udvaros Dorottya, Tompos Kátya, Olt Tamás, Bakos-Kiss Gábor sokat tett azért, hogy az Apolló mozi története mégis valamennyire eljusson a közönséghez, amely egy része nem volt türelmes és előadás alatt elhagyta a nézőteret.
A Vlad Troitskyi rendezte Kutyaház (Felülnézetben. Alulnézetben) című előadást viszont nem hagyták el a nézők, pedig a rendező nem bánt különösebben finoman a közönséggel. A kijevi Kortárs Művészeti Központ (DAKH) produkciójának díszlete kétszintes, alul egy szűk alacsony ketrecből állt, felül pedig ahová felterelték a nézők egy részét, paddal körülhatárolt nyitott teret alakítottak ki. A két szintet acélháló választotta el egymástól, a közönség fentről nézte a ketrecben zajló eseményeket. A ketrec tulajdonképpen egy bunkerként értelmezhető, ahol rabok, vagy inkább elnyomott alattvalók sínylődnek.
A főnök, egy atletikus termetű fiatalember, vegzálja őket. Történet nincs is annyira, a mozaikos jelenetekben az elnyomó hatalom könyörtelen természetrajza tárul elénk. A szürke ruhás rabok némelyikének hol énekelnie kell, szórakoztatni a fölöttük állót, de ebből inkább fájdalmas siratóének lesz, máskor takarítani, mindig a parancsnak megfelelően kell cselekedni. Ha a főnök eszik, vagy tévét néz, akkor is meg kell hunyászkodni, az alattvalók pedig ehetik a moslékot.
Ez az egész kissé didaktikusnak hat, mindenesetre ahogy múlik az idő, úgy válik egyre embertelenebbé, így emelve a tétet is, végül már csak a túlélés a cél mindenáron. A ketrec közepén egy kalitkában a fő ellenség található, őt a főnök teljesen megalázza, megfosztja őt emberi mivoltától, leönti fekáliával. Az éltető oxigén is egyre fogy, az acélhálóra felülről padlókat dobálnak, a nézőknek is el kell húzniuk a lábukat, nehogy megsérüljenek. A ketrec elsötétedik. A szünet után változik a perspektíva.
A nézőket terelik be a szűk, rendkívül alacsony ketrecbe, felül pedig szertartás zajlik, elképzelhető, hogy egyfajta rekviem a korábban elpusztítottakért. Másodjára mi, a ketrecbe szorult nézők, magunk is átélhetjük, milyen a beszorítottság, a szabadság elvesztése, amikor ránk zárják a bunker ajtaját. Fölöttünk olykor bakancsok bántó zaja hallatszik, szemünkbe a csapódó cipők csípős, könnyeztető pora hull. Egyszer valaki megkérdezi tőlünk, honnan jöttünk, van-e dalunk, himnuszunk. Először hosszas hallgatás a reakció, majd valaki elkezdi énekelni a magyar himnuszt.
A bezártak java követi. Katartikus pillanat, a dal értelmet nyer, identitást, összetartozást fejez ki. Az előadás akár véget is érhet, és ez meg is történik, előtte még folklór elemekkel vegyített kórusrészletek hangzanak el, megfordítva a hangulatot, némi reményt mutatva, hogy talán nincs még mindennek vége. Az előadást követő közönségtalálkozó sok mindent megmagyaráz. A rendező elmeséli, milyen stációkon ment át az előadás.
Elmeséli azt is, hogy a forradalom idején a társulat tagjai mindennap kimentek a térre, óránként elénekelték a himnuszt, tüntettek, este pedig mentek a színházba próbálni. Nappal a színészekből forradalmárok, este pedig újra színészek lettek, olyanok, akik a színpadon és azonkívül is a szabadságukért harcolnak. Azt hiszem, van tőlük mit tanulni.
Nem kér elnézést és magyarázatot sem ad a Burgtheater a vasárnapi fesztiválszereplésükön történt akciójára a Nemzeti Színháznak írt levelében - közölte a budapesti teátrum csütörtökön az MTI-vel. A bécsi színház igazgatója postafordultával megválaszolta Vidnyánszky Attila magyarázatot kérő levelét, de a levelet nem teszik közzé.
A Nemzeti Színház kommunikációs osztálya csütörtökön azt a tájékoztatást adta, hogy a megkapták a Burgtheater válaszlevelét, de - a feladó döntését tiszteletben tartva -, ők sem teszik azt közzé. Mint fogalmaztak, a levélben semmi újdonság nem szerepel, ha nyilvánosságra kerülne, az sem vinne senkit közelebb a megoldáshoz.
A levélben nem kérnek elnézést a társulat akciója miatt és nem adnak magyarázatot a politikai nyilatkozat felolvasására, és arra se, hogy a Burgtheater igazgatója és a darab rendezője miért mondta le a fesztiválon való részvételt - mondták. Mint ismeretes, a Burgtheater vasárnap esti vendégjátéka, a Sirály előadása után egy, a magyarországi demokráciát féltő politikai nyilatkozatot olvasott fel a bécsi társulat egyik tagja a Nemzeti Színházban.
