- Az egyik alapkérdése a filozófiának és a művészeteknek is: honnan jövünk, mik vagyunk, merre megyünk? Lehet erre válaszolni?
– Nem lehet az ember filozófus anélkül, hogy ne gondolkodna el az emlékezésről. Saját emlékezőképességéről és az emlékezőtehetségről általában. Ami saját emlékezőtehetségemet illeti, gyorsan rájöttem arra, hogy a különlegesen jó memória árt a filozófiai gondolkodásnak. Tizennyolc éves koromig remek volt a memóriám, szorgalmasan gyakoroltam is a memorizálás művészetét. De mihelyt filozófusként kezdtem gondolkodni, rájöttem, hogy ezt a készséget nem ápolnom kell, hanem elsorvasztanom. Ugyanis, ha minden problémáról azonnal eszembe jut, hogy mások mit mondtak róla, és hol, akkor nem fogok többé a kérdésen a magam fejével gondolkodni. Az emlékezés, amúgy általában, azokhoz a problémákhoz tartozott, amelyeken el kellett kezdenem gondolkodni.
– Ez a te „találmányod”, mint a „mindennapi élet”, avagy az emlékezés elemzésével elődeid gondolkodását folytatod?
– Szókratész előtt bölcsek ugyan voltak, de filozófusok nem, tudomásunk szerint nem volt olyan filozófus, akit ne foglalkoztatott volna az emlékezés s annak különböző változatai. Ugyanezt elmondhatnám az írók többségéről is. Minden mítosz, minden történet az emlékezés műve és megjelenítése. A filozófia története is az. A történelem is. Bármely múlt bármely fölidézése. „Erinnerung”, mondta Hegel, az emlékezés behatolás az idő mélyébe, vagy, ahogy Thomas Mann mondotta, „mélységes mély a múltnak kútja”.
– Egy filozófusnál minden szónak jelentése van. Ebben az esetben mit jelent az „önéletrajzi emlékezés”?
–Az „emlékezésről” amúgy általában írni olyan vállalkozás, melybe jószerivel bele sem kezdtem volna. Ha ezt a „témát” az önéletrajzi emlékezésre szűkítem, mindjárt könnyebben átlátható feladatot tűzök ki magamnak. Az önéletrajzi emlékezés ugyanis távolról sem volt a hagyományos filozófia kedvenc témája. Sem úgy, mint az egyéni önéletrajzi emlékezés, sem pedig úgy, mint kollektív vagy kulturális önéletrajzi emlékezés. Hébe-hóba érintették ugyan a kérdést Platón vagy Locke, de többnyire nem „öncélúan”, nem mint az önmegismerés, az Én konstrukciójának folyamatát. Amelie Rorty egy hatalmas kötetben gyűjtötte össze a filozófusok saját életükre vonatkozó írásait, önéletrajzi reflexióit. Mint ebből kiderül, Descartes-ig bezárólag, a filozófusok élete saját bevallásuk szerint nem volt egyéb, mint az igazság megtalálásához, tévedéseken keresztül vezető, kerülő út. Azaz önéletrajzukat a végre megtalált „abszolút igazság” szempontjából írták, illetve értelmezték. Az igazság megtalálása a megkérdőjelezhetetlen happy end Ágostontól Descartes-ig. Többnyire így van ez Descartes után is, kevés kivétellel, mint Hobbes, aki önéletrajzi költeményében élete csúcspontjának 90 éves korára megőrzött szexuális potenciáját tekinti. Mi több, a modern korban a filozófusok által megkonstruált kollektív önéletrajz (az emberiség, az emberi gondolkodás, az emberi történelem története) szintén az igazsághoz vezet. Az Igazság az Egész, írja Hegel a Logikában, ahogy Marx szerint az eddigi történelem csupán az „igazi történelem” előtörténete.
- De térjünk vissza helleri előtörténethez. Ahhoz a kérdéshez, miért is „szólított meg” ez a probléma?
- A reneszánsz ember című könyvemben gondoltam át először az önéletrajzi emlékezés modern jellegét. Itt az önéletrajz már mint a személyiség „prezentációja” érdekelt. Mint műfaj, ahogy Cardano vagy Cellini esetében. Őket nem az igazsághoz, megváltáshoz való felemelkedés érdekelte, az ahhoz való eljutás - mint előttük Dantét -, hanem tetteiken, megpróbáltatásaikon, sikereiken keresztül elsősorban saját egyedi és ismételhetetlen Énjük. Az önéletrajzi emlékezés rejtvénye azóta sem hagyott nyugodni. Az érzelmek elmélete című könyvben először kontárkodom bele többek között pszichológusok szigorúan őrzött birodalmába, hosszasabban fejtegetem az emlékezés szerepét az érzelemháztartásban. A „téma” akkor is megkísértett, amikor Parsifal gyerekkori amnéziájáról írtam (Nietzsche és a Parsifal), akkor is, amikor Freud elfojtás-elméletét a Mózes-könyv nyomán, vagy egy másik esetben a trauma-jelenséggel kapcsolatban elemeztem s akkor is, amikor bibliai történetekről beszéltem. Nem különben, amikor saját filozófiám történetét tekintettem át egy kisebb könyv formájában, és rájöttem, hogy saját szűkebb, pusztán „filozófiai történetemben” is milyen sok dologra rosszul emlékszem.
FOTÓ: Vajda József
- Együtt „hegesztettük össze” emlékeidből a Bicikliző majom című interjúregényt, amelynek már akkor is az önéletrajzi vonatkozásait hangsúlyoztuk. Már akkor is az önéletrajzi emlékezés, mint „filozófusi probléma” kapirgált az ajtódon?
- Már régen, de az álom-könyv megírásakor ez a kapirgálás dörömböléssé változott. Felmerült bennem a kérdés: mi lehet az összefüggés az önéletrajzi emlékezés (felejtés) és az igazság között? Van-e egyáltalán ilyen összefüggés? Már az álom-könyvben is beletenyereltem a pszichológusok magánterületébe, de hát az álom „témáról” a pszichológusok többet gondolkoztak a filozófusoknál. A filozófusok is csak akkor beszéltek róla, amikor pszichológiai problémát feszegettek, amikor az még az ő vadászterületük volt, mint Arisztotelész esetében. A modern filozófusok többsége nem különösen kedveli ezt a területet. Nem nagy meglepetés, hogy hasonlóképpen állunk az önéletrajzi emlékezéssel is. Bármilyen hatalmas és számomra beláthatatlan is az emlékezés filozófiai birodalma, az önéletrajzi emlékezésnek ebben csak egy mellékes hely jut. Ami engem illet, majdnem kizárólag pszichológiai anyagra tudtam ennek a mellékes helynek a felderítésekor támaszkodni.
– Mi a közös az álom és az emlékezés jelenségében és funkciójában?
–Ugyan sok minden közös az álomban és az önéletrajzi emlékezésben, azonban sok minden el is választja őket egymástól. Az álom-könyvben arra a következtetésre jutottam, hogy az álom jelensége nem érthető meg anélkül, hogy feltételeznénk elménkben egy a priori képzelőtehetséget. Nos, az önéletrajzi emlékezésben is döntő szerepet játszik a képzelőtehetség, de itt nem, mint a priori - a tapasztalati tényeket megelőző tudás - korábban van, hanem mint a posteriori, az okokra való következtetés mentális képességről van szó. Így inkább az álmodozással, mint az álommal rokon. Ezt látszik igazolni Ágoston elmélete, amely szerint emlékezés és fantázia ugyanaz a képesség, csak míg az előbbi a múltra, az utóbbi a jövőre irányul.
-Van az álom és az önéletrajzi emlékezés között valamiféle közös vonás?
- Mindkettő szubjektív abban az értelemben, hogy kizárólag a szubjektum, az Én számára közvetlenül hozzáférhető. De, teszem hozzá az álom elemzéséről beszélve, az álom nyersanyaga mindig az éber tapasztalatból szűrődik a tudattalanba. A tudattalan nem termel „alapanyagot”, csupán rendezi azt. Ehhez a tudat által szállított alapanyaghoz nemcsak a személyes tapasztalat tartozik, hanem a kollektív tapasztalat, a kollektív szöveg is. E kettő nem választható szét. Nos - mutatis mutandis -, hasonló mondható el az önéletrajzi emlékezésről. Minden visszaidézett személyes tapasztatunk a kollektív, hagyományozott tapasztalaton belül értelmezhető. Ugyanis ennek a tapasztalatszerzés idején gyakran nem vagyunk tudatában, ahogy a tapasztalat visszaidézése idején sem okvetlenül. Egy dolognak azonban mindenképpen tudatában vagyunk: annak az „épp-így-létében”, amellyel kapcsolatban valamit tapasztaltunk, vagy valamire visszaemlékszünk. Nemcsak saját érzéseinkre, hanem a „dologra” is visszaemlékezünk. A kutyára, amely megharapott, a kerítésre, amelybe beleütöttük a fejünket, a szőlő ízére, egy arc mosolyára. Ezzel szemben az álomban megjelenő dolgok épp-így-léte nemcsak kétséges, hanem többnyire valószínűtlen is. Ez arra is mutat, hogy a tudattalannak más szerep jut az önéletrajzi emlékezésben, mint az álom esetében. Az álom esetében kreatív és kifejező, az önéletrajzi emlékezés esetében bezáró, eltemető. De azt azért mondhatjuk, hogy mindkét esetben, ha nem is ugyanazon a módon, „személyiségvédő”.
– Most min dolgozol?
– Egy általános filozófia történeten. Valaha ezt tanítottam, sok-sok éven keresztül jelentek is meg egyetemi jegyzetek a nevem alatt, többnyire az előadásaimról készített jegyzetek alapján. Rendkívül zavar, hogy a mai tanrendekből – nem csak a bölcsészkarokon – mennyire hiányoznak a filozófiai alapműveltséget nyújtó stúdiumok. Erre az intézményesített leépítésre, amelynek egyenes következménye az oly szorongtató leépülés, ez a válaszom. Akinek kedve és igénye van: vonja ki magát a szellem kiüresedéséből, amihez ezzel az új, s egész eddigi munkásságom tapasztalatait összegző áttekintéssel kívánok hozzájárulni.
