Hitler még ma is filmek szereplője, sőt, vannak, akik napjainkban is példaképnek vallják, Bonhoeffert viszont úgy emlegetik, mint a kitartás, a megingathatatlan elvhűség nem homályosuló példáját, annak bizonyítékát, hogy a terrorral sosem szabad megalkudni, kiegyezést keresni.
Voltak, akik megpróbálkoztak ezzel. A német Birodalmi Egyházba szervezettek nyíltan megvallották a Führer iránt érzett hódolatukat, ennek jeléül a Mein Kampfot a Biblia helyett az oltárra helyezték. Az ilyen nyilvános hittevés sem ritkaság: már-már vallásos áhítattal olvasták a marxizmus klasszikusainak sok ezer példányban nyomtatott műveit, a szeretve tisztelt Mao Ce Tung alkotásait, s talán még ennél is elképesztőbb az az imádat, ahogy a Kis Vezér minden megnyilvánulását kísérik Észak-Koreában.
A történelem azonban arra tanít, hogy a diktátorok nagyon rövid ideig tündökölnek.
A német teológus életművéről napjainkban is tudományos tanácskozások sokaságát rendezik, a diktátoroknak legfeljebb a rémtettei keltenek döbbenetet újra meg újra. Nem ők a hősök, pedig annak vélik magukat, és azt követelik környezetüktől, így tekintsenek rájuk. Nem megváltók, hanem pusztítók, halottak, romok maradnak utánuk. Az emberiség ugyan nem tanul, s a nagynak látott Hitler után jönnek kishitlerek, s a gyenge jellemek előttük hajlonganak abban a reményben, hogy egy-két koncot juttatnak nekik is. De ezek a hitlerkék, alkalmi diktátorok – félnek. Dicsőségtől ragyogó arccal figyelik a hajlékony gerincű ünneplőiket, de fegyveres őrséggel veszik körül magukat, és sosem mernek azok elé lépni, akik fegyvertelenek, és kiszolgáltatottjai az erőszaknak és az elnyomásnak.
Bonhoeffer akkor sem félt, amikor besúgók, beépített kémek figyelték minden lépését, s körmölték róla jelentéseiket. Minden alkalmat megragadott, hogy felhívja a figyelmet a Németországban elharapódzó szörnyűségekre. Nem az ő hibája volt, hogy sokan megmosolyogták, nem hittek neki. Töretlen erővel és energiával szállt szembe a hitlerizmus kártékony, aljas megnyilvánulásaival, s közben azt fejtegette írásban és szóban, milyen az etikus ember és az erkölcsön alapuló világnézet. Ezek jegyében rendezte be saját életét, s arra intette ifjú tanítványait is, hogy sose válasszák a könnyebbik utat, a megalázkodást és a behódolást, mert ha így tesznek, emberségüket tagadják meg. S így tesznek akkor is, ha nem protestálnak, ha engednek a csábításnak, ha letérnek az egyenes útról.
Amikor a német hadvezetésben akadtak már, akik felismerték, hogy Hitler romlásba taszítja a népet, merényletet kíséreltek meg ellene. Sikertelenül. Bonhoeffer már jóval korábban ráébredt arra, hogy a diktátortól radikális eszközökkel meg kell szabadulni, s akadtak hozzá hasonlóan gondolkodók. Ám, ahogy ez lenni szokott, voltak árulók is, a pillanat rabjai, akik képtelenek távlatokban gondolkodni, s akik hasonlóan a diktátorhoz és diktátorokhoz, ugyancsak féltek. Nem mertek cselekedni, s de még csak szólni sem, hallgatásukkal cinkosai lettek az embertelen hatalomnak.
Bonhoeffert és társait letartóztatták, majd a szövetségesek közeledésének hírére a még életben hagyott foglyaikkal páni rémülettel menekültek. Hová? Maguk sem tudták. Futottak a mind közelebbről hallatszódó robbanások és a saját lelkiismeretük elől. Mentették magukat, s nem mertek szembesülni az igazsággal, így Bonhoeffert és néhány társát kivégezték.
A történet nemcsak megrendítő, hanem példázatos is. Az igazságot erőszakkal el lehet némítani, ám előbb-utóbb mégis felismerhető. Persze jobb előbb, mint utóbb…