Az orvosok, ápolók, szakdolgozók érdekvédelme és az érdekek egyeztetése ugyan a szakszervezetek, a szakmai érdekvédelmi egyesületek és szervezetek feladata, de ezzel áttételesen a betegek érdekvédelmét is felvállalják. Azokban az országokban ahol hatékony és kidolgozott stratégiával rendelkeznek az érdekvédők, kedvezőbb a szakemberek helyzete, jobb az ellátás színvonala. Ahol nem adtak helyt az egészségügyi dolgozók érdekérvényesítési törekvéseinek, nem hallgatták meg őket, hasonlóan jártak, mint mi: a társadalom szembe találta magát azzal, hogy egyik napról a másikra „eltűntek” az orvosok, az ápolók, a szakdolgozók a rendszerből. Ezekben az országokban gyorsan egészségügyi reformokat hirdettek, és kétségbeesett kapkodás kezdődött. A politikusok és a társadalom figyelme, bár megkésve, de az egészségügyi dolgozók felé fordult. Hirtelen megnőtt a megmaradt szakszemélyzet becsülete, értéke. Fizetéseket emeltek, megváltoztatták a munkakörülményeket.
Más kárán tanul az okos
Azok az országok, amelyek megtapasztalták, hogy milyen következményekkel jár a szakemberek hiánya, azonnal felértékelték a szakszervezetek, az orvosi, ápolói szervezetek erejét és információit. Megtanulták, hogy amíg van kivel az érdekeket egyeztetni, addig lehet tárgyalni, mert visszakönyörögni az elment szakembereket szinte kilátástalan próbálkozás.
Persze vannak országok, amelyek mások tapasztalataiból semmit sem tanultak. Mi sem. Mint például Anglia, ahol az ország egészségügyi rendszerét a magyar egészségpolitika utánozni szeretné. Ha erre az útra lépünk, már ma nagy valószínűséggel megmondhatjuk, hová jutunk. Angliában, évekkel ezelőtt támadt először az a gondolat, hogy csökkenteni kell a kórházi ágyak számát, vagy be kell zárni néhány kórházat. Mivel az egész országban az emberek közül a legtöbben „életmód-betegségekben” szenvedtek (így nevezeték el a magas cukor, vérnyomás vagy elhízás okozta kórképeket), úgy döntöttek, hogy az ezekben a betegségekben szenvedők nem szorulnak kórházi kezelésre. Kihirdették: a betegeknek is jobb az otthonukban, és egy napon a „napköziseket” hazaküldték. Annak ellenére, hogy az otthoni ellátási rendszer Angliában már létezett - igaz, elsősorban az idősek ellátásának voltak bejáratott formái -, csakhamar megbukott a terv. Kiderült, hogy a területen, a kórházon kívüli rendszerben nincs elég orvos és ápoló. Gyorsan nekiálltak orvosokat átirányítani, ápolási szakembereket kiképezni. A hiányzókat persze nem tudták folyamatosan pótolni, az így leterheltté vált területi ellátásban az élet akadozva folyt tovább. A megfigyelés, a megfelelő ápolás és kezelés elmaradt, ezért a betegek visszakerültek - most már sokkal súlyosabb állapotban - a kórházba. De az akut ellátás és a csökkentett ágyak száma, a magasan képzett személyzet hiánya miatt megint kitört az elégedetlenség. Újra a kórházakra terelődött a figyelem. Most éppen itt tartanak.
És megy a „csiki-csuki”. Így került sor arra, hogy 2015-ben Anglia egész területe "vevő" lett a külföldi orvosokra, gyógytornászokra, szülésznőkre. Ápolóból meg kereken ötezernél is többet alkalmaznának, a hírek szerint, az sem baj, ha nem beszélik a nyelvet. A gond az, hogy Angliában sem tudják eldönteni, hogy mit akarnak. Újra átszervezni a kórházakat, vagy ápolókat képezni otthoni ellátásra, esetleg külföldről toborozni szakembereket? Ebből persze nem az a tanulság, hogy nem kell bezárni a kórházakat, mert az nagyon drága ellátási forma, hanem az, hogy előbb fel kell építeni a „falak nélküli kórház” és az otthonápolás rendszerét.
Riogatás?
Az egészségügyben dolgozóknak rendkívül nehéz rászánni magukat arra, hogy az érdekérvényesítés keményebb útját válasszák, de ha nem változnak a körülmények, nem marad más lehetőségük. A közvélemény magát a sztrájk szót is rendkívül érzékenyen ítéli meg, ezért az érdekegyeztető tárgyalások során ezt a kifejezést - amíg lehet - kerülni kell. A szakemberek azt is megállapították, hogy azok az országok, amelyek még nem estek át az egészségügyi dolgozók által kezdeményezett sztrájkon, nagyobb riadalommal fogadják az eseményekről szóló híreket, mint azok, ahol már megéltek ilyen akciókat.
A közvéleményt rengeteg kérdés foglalkoztatja. Például a tervezett sztrájk milyen előnnyel jár a betegek számára? Mi történik utána, több lesz-e ezáltal az orvosok, ápolók száma? Javul-e az ellátás hozzáférhetősége, minősége? Sérül-e a betegek fizikai, lelki szociális helyzete az akció alatt? Van, aki drukkol a sztrájkot hirdetőknek, és van, aki morog a kellemetlenség miatt. A társadalom tagjait más is izgatja. Milyen eredmény várható a sztrájk kimenetelétől? Ha magasabb lesz az ágazatban a fizetés, ezzel körültekintőbb lesz a vizsgálat, emberibb a megszólítás is? A munkakörülmények pozitív változása, a munkateher csökkenése, az emocionális, pszichikai terhek apadása következtében látványos lesz-e az egészségügyben a légkör megváltozása? Milyen hatással van az akció, az orvosok, ápolók, a betegek kapcsolatára?
A sztrájk lehetőségét mérlegelő szakemberek azt elemzik, kivel és milyen személyeket és szervezeteket érdemes bevonni az előzetes tárgyalásokba. Hajlandóak-e valódi egyeztetésre, vagy csak a médián keresztül üzengetnek a felek egymásnak? Van-e elegendő támogatottság a sztrájk felelősségét felvállaló szervezet - például szakszervezet - mögött? Végül: van-e törvény, tárgyalási alapot jelentő jó törvény, és szabályozott rendszer az egészségügyben „béke” idején?
A döntés és következménye
Az sem mindegy, hogy a sztrájknak mi a célja, mert a közmunkást aligha fogja meghatni az orvosok több százezer forintos bérkövetelése. Azzal minden érdekelt egyetért, hogy a sztrájk megszervezése előtt feltétlenül tisztázni kell, sikerül-e elnyerni a társadalom hallgatólagos vagy biztató beleegyezését, és morális támogatását.
Az egészségügy esetében nagyon kényes közegről van szó, bizonyos intézményekben még a munkalassítás megszervezése is konfliktus helyzetet teremthet az orvos-beteg kapcsolatokban, és ez egyik félnek sem lehet az érdeke. Az érdekérvényesítés legsúlyosabb lépése kétségtelenül maga munkabeszüntetés, vagy ha az sem vezet eredményre, akkor a szakemberek kollektív lemondása, aminek szinte beláthatatlan következményei lehetnek. Ilyet már egyszer meglebegtettek a rezidensek.
A mai helyzet ismeretében megannyi érvet felhozhatunk, ami egy átfogó egészségügyi sztrájk megszervezése mellett szólhat. Még az ezzel együtt járó megannyi kellemetlenség is elfogadható lehet a társadalom számára, hiszen mindenki pontosan tudja, mit akarnak kiharcolni a sztrájkolók, s a munkabeszüntetést sem önös érdekek vezérlik. A helyzet megváltozásával magasabb szintű ellátás érhető el, siker esetén biztonságosabb lehet a betegellátás. És éppen ez a szervezők egyik dilemmája, hiszen kétségtelenül számolniuk kell azzal, hogy egy sztrájk a jelenlegi betegek ellátásának körülményeit sérti, azonban a jövőben ellátandó betegek számára az orvosok, ápolók, szakdolgozók és a kisegítő személyek létszámának növelése minőségi változást jelenthet. Egy másik hozadéka lehet a munkabeszüntetésnek, ha felhívják a társadalom figyelmét arra, hogy az alacsony fizetések a magasan képzett személyzet elvándorlását eredményezik, ezzel romlik az ellátás minősége, de az is bekövetkezhet, hogy ellehetetlenül, összeomlik a teljes rendszer.
Mind a Magyar Orvosi Kamara Etikai Kódexe, mind a Szakdolgozói Kamara Etikai Kódexe az orvosok és ápolók, a szakdolgozók elsődleges kötelességét és felelősségét a betegek megfelelő minőségű gyógyításában, ápolásában és gondozásában jelöli meg. Ennek értelmében sztrájk soha nem lenne indítható, hiszen ezzel az egészségügyben dolgozó a kötelességét szegné meg. Ha meggondoljuk, milyen veszélyt jelent a szakképzett és tapasztalt kórházi szakszemélyzet hiánya, a túlterheltség a beteg biztonsága szempontjából, akkor érthető lesz mindenki számára, hogy az egészségügyi dolgozóknak az a kötelességük, hogy ezekre a hiányosságra felhívják a figyelmet. Az egészségügyben dolgozóknak ugyanolyan joga van a munkabeszüntetésre, mint bárki másnak, még akkor is, ha az egészségügyi ágazatban szinte valamennyi tevékenység felfüggesztése közvetlenül és súlyosan veszélyeztetheti az egészséget, a testi épséget, az életet. Ezért meg kell mondani, hogy mi tekinthető az egészségügyben a sztrájk ideje alatt még elégséges szolgáltatásnak.
A kormányzat természetesen a "betegeket fenyegető veszélyekre" hivatkozva hajlamos kategorikusan kijelenteni, hogy a gyógyítóknak és az ápolóknak, valamint a szakdolgozóknak nincs joguk a sztrájkhoz. De ez nem igaz. Ha tartanak az akadozó ellátás okozta veszélyektől, a megelőzésért a kormánynak is tennie kell. A Nemzetközi Munkaügyi Szervezet (ILO), aminek 1992- óta Magyarország is tagja, felhívta a kormányok figyelmét arra, hogy azoknál a csoportoknál, amelyek számára korlátozott az érdekérvényesítő akciók indítása - ilyenek az egészségügyiek és a szociális dolgozók -, fokozott figyelemmel kell eljárniuk a kormányzati szerveknek is. Elháríthatatlan a felelősségük például a jövedelmek megállapításában és elosztásában, a munkafeltételek megteremtésében. Azt is leszögezik: kívánatos, hogy ők a társadalmi forráselosztásoknál előnyt élveznek.
"Elmentünk!"
Anélkül, hogy bárkit riogatnánk egy esetleges egészségügyi munkabeszüntetés veszélyeivel, le kell szögezni, hogy vannak olyan területek, amelyeket soha, semmilyen körülmények között nem érinthet a munkabeszüntetés. Nem érintheti az olyan speciális ellátást végző területeket, mint az intenzív, a sürgősségi és a súlyos onkológiai betegeket ellátó részlegek, valamint szülészeti osztályok, de nem lehet beszüntetni a munkát a haldokló betegek ápolóinak sem. Ha egy betegnél nem tolerálható fájdalom jelentkezik, a fájdalomcsillapítást azonnal meg kell kapnia.
Mégis hogyan lehet sztrájkolni - kérdezheti valaki - ennyi korlát mellett? Lehetne, akár úgy is, hogy a tiltakozók csak a minimum feltételeket előíró rendeletekhez tartják magukat. Pontos előírások szabályozzák, hány orvosnak, nővérnek kellene egy-egy osztályon dolgoznia, ha nincs annyi szakember, mint amit a rendelet előír, akár azonnal be lehet zárni az érintett osztályokat. És ki lehetne írni: „Elmentünk! Az utolsó oltsa le a villanyt!”. Elég lenne a gondos és magas szintű ápolást betartani, a betegeknek körmöt vágni, hajat mosni, fájós hátat masszírozni, beszélgetni, az infúzió beadásánál az utolsó cseppek lefolyását megvárni, és nem a folyosó végéről kiabálni, hogy „Menjen már be valaki elzárni!”. Orvosoknak az adminisztrációt pontosan, naprakészen vezetni. Műtéti leírást a diktálás után elolvasni és kijavítani, és csak használható műszerekkel dolgozni. Mi több minden kórházi dolgozónak pontosan időben a műszak végén hazamenni.
A társadalom megteheti, hogy visszautasítja az egészségügyi dolgozók jogát a sztrájkhoz, de akkor tudomásul kell vennie, hogy ezért valamilyen „bánatpénzt" kell fizetnie cserében. A társadalomnak kell eldöntenie, milyen egészségügyi ellátást akar, s ennek a szerződésnek társadalmi, szociális, szakmai, etikai, jogi megegyezésen kell alapulnia. Félő, hogy Magyarország egészségügyi dolgozóinak, állampolgárainak, és politikusainak egy új, fájdalmas tanulási folyamaton kell keresztülmennie.
Mindez hova vezethet? Egy politika és hálapénz mentes, átgondolt, biztonságos, emberibb, erkölcsileg, szakmailag, jogilag rendezett, a társadalom tagjai által kontrollált rendszer kialakulásához. A neheze még hátra van, de már most érdemes odafigyelni, hiszen a jövő orvosai - a rezidensek - készülnek a sípjukba fújni!
