Ahogy rám (ránk) zúdulnak a mindennap tapasztalt lopások, csalások, erőszakoskodások, visszaélések, egyre elkeseredettebb leszek.
Nem akarom most ezeket kosárba gyűjteni, nagyon sokan tudják, hogy mire gondolok, mit tapasztalok. Az úgynevezett „brókerházak” mind hatalmasabbra dagadó botrányai, a magas rangú állami tisztviselők elnéző vagy éppen cinkosságot vállaló viselkedése, az állami vezetők mértéktelen (vagyonnyilatkozatukban azonban csak részlegesen feltüntetett) vagyonosodása, a közéletet mindinkább elárasztó kultúrálatlanság (lásd: az új kormány-televízió első adásnapját kísérő botrányokat). Nos, mindez figyelmeztető. Reggel bekapcsolom a televízió hírműsorát, és már előre szorongok amiatt, hogy milyen korrupciós botrányokról, hatalmi visszaélésekről kell értesülnöm. Minden reggel meghozza a maga felháborító, keserű csalódást okozó híreit. Mintha recsegne-ropogna az államgépezet, legalábbis morálisan, ámbár lehet, hogy az erkölcs nem politikai kategória.
Éppen az iménti percekben olvastam az interneten az általam negyed százada nagyra becsült Gémesi György gödöllői polgármester beszédét, amely nemzeti ünnepünkön hangzott el a város polgárai előtt. Remélem, Gémesi György megbocsátja nekem, ha (külön engedélyétől most eltekintve) hosszabban idézem szavait. Tehát: „Az egyre mélyülő morális válság, az elképesztő méreteket öltő korrupció, a hatalom a rendszerváltozás óta eddig soha nem látott centralizációja, a szakemberek politikai pártkatonákra való lecserélése, a politika létráján a hatalom és a vagyon köré sereglett bűnözők megjelenése, a brókerbotrány során eltűnt száz milliárdok, a valódi felelősök megnevezése nélkül csak egy része ezeknek a történéseknek. Mindemellett lassan működésképtelen az egészségügy, a közoktatás az államosítás után többe kerül és lassan, de biztosan csúszik lefele, az egyre nagyobb szociális feszültségeknek már a közbiztonságot veszélyeztető következményei vannak, az önkormányzatok pedig lassan a tanácsrendszerhez hasonló helyzetbe kerülnek és külpolitikánk pedig soha nem látott mélyrepülésben van."
Lassan nincs olyan európai ország, amely komolyan szóba állna velünk, miközben olyan szövetségest is elvesztettünk, mint a lengyelek, akikkel tradicionálisan jó kapcsolatot ápoltunk. Szeretnék belelátni azoknak a vezető politikusoknak a gondolataiba, akik bizonyára nálam sokkal jobban ismerik a ránk zúduló bajokat.
Nem kertelek, a miniszterelnökre is gondolok. Orbán Viktort 1989 kora nyarán ismertem meg, midőn a Történelmi Igazságtétel Bizottsága tagjaként (később alelnökeként) vettem részt a Nagy Imre-temetés előkészítésében. Egy összejövetelen a temetési szertartás szónokainak kiválasztása került szóba: nyilvánvaló volt, hogy beszédet kellett mondania Vásárhelyi Miklósnak, a Bizottság elnökének, aki az ötvenhatos forradalom napjaiban a Miniszterelnökség tájékoztatási osztályát vezette, majd a Nagy Imre-per vádlottjaként börtönbe került. Ugyancsak közmegegyezéssel történt a további szónokok kijelölése (majd felkérése), így Király Béláé, aki a nemzetőrség egykori parancsnoka volt és akkoriban tért haza amerikai emigrációjából, Rácz Sándoré, a Nagy-budapesti Munkástanács egykori elnökéé, aki a forradalom leverése után ugyancsak sokéves börtönbüntetést szenvedett el. Mécs Imréé, aki a műegyetem ifjúsági forradalmi bizottságának volt egyik vezetője és szintén hosszú időre börtönbe került.
Valaki felvetette, hogy kellene találni valakit, aki az ifjú nemzedékek nevében tesz hitet az eltiport forradalom és annak meggyilkolt vezetői mellett. Már nem voltunk fiatalok, nem voltak ifjú ismerőseink, ekkor sietett segítségünkre Hegedűs B. Andrásnak, a TIB alelnökének fia: Hegedűs István (később fideszes országgyűlési képviselő), ő javasolta az ifjú Orbán Viktort, aki azután valóban igen erős, gyújtó hatású beszédet mondott a ravatalok mellett.
Ez a beszéd a rendszerváltozás egyik kezdeményezője és szimbóluma, és persze Orbán Viktor közéleti karrierjének megalapozója lett. Rám is igen mély benyomást tett, úgy gondoltam, méltó módon emlékezett meg a forradalom vértanúiról, minthogy nemcsak az ő emléküket, történelmi szerepüket idézte fel, hanem 1956 egyik legfontosabb nemzeti követelését: a nemzeti függetlenség maradéktalan helyreállításának, vagyis a szovjet csapatok távozásának szükségszerűségét is szóvá tette.
Sok-sok év telt el azóta, és most, bevallom, mind nyugtalanabbul figyelem a mai magyar közéletet. Szomorú módon osztoznom kell Gémesi György aggodalmaiban. Orbán Viktor közvetlen politikai környezete azóta radikálisan átalakult, rendre tűntek el mellőle azok az egykor ifjú politikusok, akik negyedszázada a Fidesz arculatát meghatározták, és kerültek helyükbe olyanok, akik napról-napra okoznak igen kellemetlen meglepetéseket, olykor az abszurditás határát súroló fejleményeket.
A miniszterelnök politikai eszmevilága mintha megváltozott volna (erről mond véleményt Gimesi György imént idézett gödöllői beszéde is) és az a morális emelkedettség, amelyről a negyedszázada elhangzott beszéd tanúskodott, veszélybe került.
A politikában azonban, sajnos nem szokott lenni visszaút.
