Ha a feminizmus kerül szóba, a mértékadó úriemberek megbocsátóan mosolyogni kezdenek. A szüfrazsettek, tehát a női jogok első női harcosai, az „ős-feministák” első fellépése óta a közvéleményben nagyon mélyen rögzült három sztereotípia. Az első, hogy ezek csúnya nők, akik másképp nem tudnak érvényesülni, egy szép nő ugyanis a szerelemben élete értelmét megleli, és nem vonul az angol parlament elé, hogy ott melltartókat égessen. A második idekapcsolódó közhely az, hogy a feministák leszbikusok, és pusztán azért „cirkuszolnak” a férfiak ellen, mert féltékenyek rájuk. A harmadik vád pedig az, hogy a feminizmus nem más, mint kommunista propaganda, csak álruhában.
Az ős feministák, Emmeline Pankhurst és később Wirgina Woolf megvívták a maguk egyenjogúsági harcait ilyen-olyan sikerrel, a nők kaptak választójogot és járhatnak egyetemre, de a feminizmus iránti ellenszenv és bizalmatlanság nem tűnt el, sőt mára újra néhány politikus célkeresztjébe került a feminizmus, pedig az utóbbi száz év során nagyon sok szempontból megváltozott a hozzá való viszony. A férfitársadalom nagy része megértette, hogy a feministák fontos célokért küzdöttek, hogy ennek a jogkiterjesztő mozgalomnak nemcsak a női szexualitás felszabadításával kapcsolatban van mondanivalója – bár talán azt is érdemes meghallgatni.
Azt mondta Benazir Bhutto, Pakisztán egykori miniszterelnök-asszonya, hogy a férfiak zöme, ha a nők jogairól hall, valami pikáns dologra gondol, holott valójában egészen másról van szó: például a tiszta ívóvízhez való jogról, a gyerek iskoláztatásának jogáról és az egyenlő munkáért egyenlő bért-elv érvényesítésének jogáról. Ehhez hozzátehetünk még néhány követelést: a házasságon belüli erőszak törvényi büntetéséről, a prostitúcióra kényszerülő százezrek számára menekülőút biztosításáról, az alternatív családmodell egyenrangú érvényesítéséről (hogy egy özvegyen maradt nő ne kényszerüljön anyagi okból férjhezmenni, ha tisztességesen fel akarja nevelni a gyerekeit), és azokról a csak nőket sújtó hátrányoknak az eltörléséről, amelyeket az úgynevezett „becsület”, vagy „nemzetvédelmi szempont”, vagy valamilyen valláserkölcsi középkoriasság a mai napig szentségként kezel.
Ezek olykor csakugyan pikáns kérdések, bár pontosabb volna olykor tragikusnak nevezni őket. Ilyen például az abortuszhoz való jog. Mint újságíró, sok helyre elvetődtem már, többek között írtam riportot nőgyógyászati klinikáról is, és ajánlanám annak a sok bornírt, beképzelt, álszent férfitársamnak, akik „kihal a magyar!”-felkiáltással kívánják betiltani vagy korlátozni az abortuszt, hogy menjenek be egy nőgyógyászati rendelőbe, tolják le a gatyájukat és feküdjenek fel szétrakott lábbal, pucér alsótesttel a vizsgálószékre, csak hogy átéljék, milyen kiszolgáltatott egy helyzet az. Nincs nő, aki jókedvében mászna fel erre a székre, hogy végrehajtsák rajta az egyébként igen kellemetlen műtétet, a kikaparást, ami összetöri lelkileg és megviseli testileg. Egészen nyugodtak lehetünk abban, aki ezt vállalja, annak nagyon nyomós oka van rá. Persze, hogy a megelőzésre kell törekedni, a felvilágosításra, a szexuális védekezés különböző formáinak ismertetésére, de elvenni egy nőtől azt a jogát, hogy nem kívánt terhességét megszakítsa: ez a patriarchális, férfiközpontú társadalom diktátuma, semmi más.
Joga van-e egy nőnek megtagadni a testi szerelmet a férjétől? Igen kérem, joga van. Mint ahogy a férjnek is joga van ehhez, ha valamiért nincs a dologhoz kedve. Joga van-e egy nőnek, miután felment egy férfi lakására és már le is vetkőzött, meggondolni magát? Igen, kérem, ehhez is joga van, és ha a férfi „ne játszd meg magad!” felkiáltással és esetleg két pofonnal egyértelműsítve lovagi szándékát, szerelemre kényszeríti a nőt, akkor erőszakot követett el. Ami bűntény.
Elítéljük az iszlámot, mert csador viselését írja elő a nőknek. De vajon mi másképp gondolkozunk, vagy csupán fokozati a különbség? Az a bizonyos „ribiséta”, amely ma már Berlin egyik látványossága, nálunk közfelháborodást váltott ki. A ribiséta lényege annak a jognak a gyakorlása, hogy a nő öltözködhet úgy, ahogy akar, bármilyen kacéran, ettől még sem árucikknek, sem szabad prédának nem tekinthető, ugyanis nem az, hanem egy független személy, aki ma szűk szoknyát vagy kivágott pólót vett fel. A lényeg a jogkiterjesztés. A modern feminizmus nem szétzúzni akarja a családot, hanem egyenrangúvá, harmonikussá tenni. Egy magyar feminista írónő tanulmányában olvastam az alábbi mondatot: „Hogy mi az álmunk? Intimitáson, megbecsülésen, kölcsönösségen alapuló szabad szerelmet gondolunk el, nem szikár üzletet.”
Ha megvalósul a magánélet felelősségteljes szabadsága, talán a közélet felelősségteljes szabadsága is közelebb kerül egy lépéssel. Hallgatom politikusaink nemzetmentő és valláserkölcsi tűztől átfűtött szónoklatait, és az jut az eszembe: nem volna jobb, ha a nemzeti jobboldal helyett a feministák volnának kormányon nálunk? Ez természetesen naivitás, ma nem a jogkiterjesztő törekvések idejét éljük, úgyhogy elismerem: ez álom. De az idézett feminista tanulmány nemcsak egyetlen nő álmát írta le, hanem bizonyára nagyon sok nőét. És talán még néhány férfiét is. Köztük például az enyémet.
