Még valamikor a nyolcvanas évek elején közbeszéd tárgya volt, hogy a kádári mellényzsebből kis cédulán kerültek elő nevek, akiket aztán valamilyen fontos pozícióba ültettek. Egy másik zsebből, ahová a felesége csúsztatott időnként cetliket, azoknak a nevét húzta elő, akiket ejteni kellett, mert megharagították Mária nénit.
Szerintem már a kedves vezetőnek is vannak ilyen zsebei. Korábban az a hír járta, hogy a Fidesz olyan, mint egy erős falú vár: aki belül van, azt tűzön-vízen át megvédik minden külső támadástól, legyen az korrupció, megmagyarázhatatlan gazdagodás, ilyen-olyan félrelépés. Amikor Simicska Lajos neve felkerült az ejtettek cetlijére, olyan nagyvadra adtak kilövési engedélyt, akinek sérthetetlenségéhez majd negyed százada kétség sem férhetett. Aztán most itt van a Quaestor-ügy. Szijjártó egyetlen nap alatt ejtette korábbi kebelbarátját, Tarsoly Csabát, akivel oly szívesen mutatkozott annak idején. Most sáros lett, mire a miniszter expressz gyorsasággal elhatárolódott tőle.
Beleképzelem magam azoknak a kis-fideszeseknek a bőrébe, akik most ezt az üzenetet próbálják értelmezni. Akik eddig a kedvezményezettek körébe tartoztak, ha hátrébb sorolódtak is, mindig remélhettek kisebb-nagyobb koncot, jól fizető állást, pozíciót, szemétdombocskát, ahol nyugodtan kukorékolhattak. Ebbe a biztonságba, a sérthetetlenségbe vetett hit rendült meg most. Sokaknak összeszorulhatott a gyomra, mi van, ha kiderülnek az általuk elkövetett stiklik? Ha egyszer számon kérik a barátoknak, családtagoknak suba alatt kifizetett pénzeket?
Mintha omladoznának azok a bizonyos várfalak, s vele együtt kihűlőben lenne az összetartozás akolmelege is.
