Európa ezekben a hónapokban a második világháború befejezésének 70. évfordulóját ünnepli. A normandiai tengerparton megrendezett „nyitányon” az ukrajnai válság ellenére a nyugati vezetők és Putyin elnök együtt emlékeztek meg az antifasiszta koalíció hőseiről. Berlinben a szovjet hősi emlékművek környékét csinosítják, hogy áprilisban megfelelő módon ünnepeljék majd meg a felszabadulás évfordulóját. Igen, a felszabadulás, a Befreiung Berlins ünnepét, pedig a német főváros felszabadítása során is történek szomorú dolgok a civilekkel. Északi szomszédunk már tavaly megemlékezett a szlovák nemzeti felkelés 70. évfordulójáról. Az ünnepségen a szlovák vezetők mellett a cseh elnök is rész vett, s a megemlékezés a Szent Háború című szovjet katonadallal ért véget. A szlovák nemzeti felkelés nem sok kárt okozott a náci hadigépezetnek, de megünneplésével Szlovákia (benne a baloldal és a demokratikus jobboldal egyaránt) azt kívánja a világ tudtára adni, hogy vannak antifasiszta hagyományai, s az ország ezekre, és nem egyes szlovák nácik gaztetteire büszke. Ezt a világ akceptálja is. A mai Szlovákiát, hazánkkal szemben, sem a nyugati lapok, sem vezető amerikai politikusok nem szokták „félfasiszta” jelzővel illetni.
Magyarországon viszont éppen a felszabadulás, azaz a második világháború befejezésének 70. évfordulóján indult újabb hecckampány az egyik legismertebb antifasiszta mártír, Ságvári Endre emléke ellen. Sokan sokfélét leírtak már Ságvári védelmében, én egy olyan irodalmi alkotást szeretnék felidézni, amelyről ma sajnálatosan kevesen tudnak, még az irodalombarátok között is.
Szabó Magda a hatvanas évek elején írta meg Leleplezés című drámáját, amelyet 1962-ben mutattak be a Nemzeti Színház kamarájában. A darab egy ifjú kommunista mártír szobrának leleplezéséről szól. A hős polgári családból származó, egyetemet végzett fiatal kommunista, akit a nyilasok tűzharcban ölnek meg. Alakjában nem nehéz felismerni Ságvárit, illetve hatását, annál is inkább, mert a darabbeli Simon Bálintnak is van egy húga, aki túléli a nyilas uralmat, és a háború után szintén kommunista lesz. (Ságvári Ágnessel valóban ez történt.) A szélesebb családi háttér is a hasonlóságot erősíti. A darabbeli gazdag Simon-család nem örül a fiatalember politikai balra tolódásának. Feltehetően így lehetett ez Ságváriéknál is, hiszen anyja a nőegyleti jótékonykodás révén Horthy Miklósnéval is megismerkedett, apja pedig az első világháború kitüntetett tisztje volt.
Szabó Magda fontosnak tartotta, hogy a címbeli leleplezés kettős értelmet kapjon. A szobor felavatásán túl lepleződjenek le azok a családtagok és rokonok is, akik 1945 előtt ellenezték a fiatalember kommunista tevékenységét, 1945 után viszont igyekeztek minél több hasznot húzni a hősi halálból. Szabó Magda 1962-ben aligha gondolhatta, hogy néhány évtizeddel később „visszafelé” is megéri ugyanezt. Ő maga sohasem volt kommunista, „csak” polgári humanista, s ezért is nézte viszolyogva, hogyan váltak egyes „hithű kommunisták” véresszájú antikommunistává. 2004-ben ki is lépett abból a Magyar Írószövetségből, amely nem volt képes elhatárolódni a soraiban megjelenő antiszemita és szélsőjobboldali uszítástól.
Bevallom, magam is csak azért ismerem a Leleplezés című drámát, mert gimnazistaként – jóval a mű keletkezése után – elolvashattam az Eleven képét a világnak című kötetben, amely az írónő drámáiból és rádiójátékaiból ad válogatást. S mert akkoriban gyakori látogatója voltam „Magda néni” Júlia utcai otthonának, ahol kezdő irodalmi próbálkozásaimat javítgatta végtelen türelemmel, szép dedikációt is őrzök tőle a könyvben. Tizenéves koromban Szabó Magda amúgy is nagy hatással volt rám. Progresszív, szellemes, villódzó egyénisége elbűvölt, s amellett öltözködésében, viselkedésében nagyon is a korabeli modern nő finomabb változatát jelenítette meg.
Nem tudom, van-e színjátszó köre a szegedi Ságvári Gimnáziumnak. De ha színpadra állítanák és eljátszanák Szabó Magda Leleplezés című drámáját, akkor egyszerre két kiváló emberre, az írónőre és a tehetséges fiatal értelmiségiből a háború poklában partizánná lett Ságvári Endrére is méltón emlékeznének. És Szabó Magda nyomán ők is lelepleznék azokat a visszataszító szélkakasokat, akik mindig a politikai széljáráshoz igazítják a véleményüket és az úgynevezett „lelkiismeretüket”.
Mint várható volt, a Jobbik élen jár a Ságvári Endre emléke elleni kampányban, és lényegében megrendelte Balog Zoltán minisztériumánál a Ságvári gimnázium nevének átkeresztelését. Ők nem bonyolódnak zavaros fejtegetésekbe arról, mi lett volna Ságvári Endréből, ha nem végez vele a csendőrgolyó. Nyíltan kimondják, hogy Ságvári (azaz szerintük Spitzer) Endre „zsidó terrorista” volt. Ismerem Balog Zoltánt, és bevallom, nagyon csalódnék benne, ha engedelmeskedne a Jobbik ukázának. Ságvári Endre antifasiszta mártír volt, akit az ország német megszállása idején gyilkoltak meg a megszállókkal kollaboráló alakok. Aki kommunistasága és zsidósága miatt megvonná tőle a mártíroknak járó tiszteletet, az maga talán nem náci, de nem csodálkozhat, ha mégis annak látszik.
