Mostanában néhány elemző úgy látja, mégiscsak változóban van a magyar külpolitika; különféle jelekből arra következtetnek, hogy a miniszterelnök végre belátta, mennyire elszigetelődött a nemzetközi térben, elsősorban az atlanti államok viszonylatában. Nyugat-Európa után – mint a legutóbbi lengyelországi kudarc mutatja -, már regionális kapcsolataink is mélypontra jutottak, tehát igazán itt az ideje a korrekciónak. És egyes vélemények szerint az Egyesült Államok mintha hajlandó is volna „leszállni” a rezsimről, hiszen a korrupciós vádak elhaltak, és a korábbi bíráló hangokat a csendesebb várakozás váltotta fel. Ha tehát Orbán Viktor hajlandó végre elítélni az ukrajnai orosz katonai agressziót, vagyis beáll az atlanti sorba, akkor talán nem firtatnák tovább belpolitikai tévelygéseit.
Mindez azonban csupán találgatás; egyelőre semmi sem vall arra, hogy a kormányfő elszánta magát az egyértelmű irányváltásra. Noha varsói fogadtatása kétségkívül megrázó élmény lehetett, és logikus volna, hogyha eleddig nem is fogta fel, milyen kilátástalan helyzetbe hozta magát különutas retorikájával, legalább ezután jobb belátásra tér. Némely szakértők például azt mondják, tulajdonképp a külügyminisztérium és a varsói követség hibája, hogy a kormányfőt nem tartották vissza a lengyeleknél járt kanosszától – vagyis attól, hogy közvetlenül Putyin pesti vizitje után igyekezzen magyarázni a bizonyítványát.
De egyáltalán nem biztos, hogy a diplomaták nem próbálták visszatartani ettől. Meglehet, elmondták az aggályaikat, csak éppen hiába. Hiszen Orbán magától is tudhatta volna, hogy a varsói diskurzus most nem időszerű, ha általában reálisan látná politikája korlátait. Hiszen kezdettől fogva, vagyis immár évek óta nyilvánvaló, hogy az úgynevezett keleti nyitás Magyarország számára semmilyen értelemben nem lehet kifizetődő. Gazdasági vonatkozásban közönséges blöffnek bizonyult – valamennyi relációban inkább kevesebbet, mint többet hozott a konyhára a korábbi idők külkereskedelméhez képest. Tehát érthetetlen, mire volt jó az egész manőver, miután számunkra továbbra is a hagyományos piacok a meghatározók, a magyar „vircsaft” javarészt változatlanul nyugati partnerekhez kötődik. És a keleti kapcsolatok akkor is ugyanígy működnének, ha a kormány nem csapott volna körülöttük ekkora lármát.
Külpolitikai haszonnal pedig végképp nem járt az „illiberális sikerállamok” iránti ideológiai vonzódás; viszont mérhetetlen károkat okozott. A hatalmat gyakorló magyar jobboldali kurzus világszerte a lehető legrosszabb hírbe keveredett: olyan, a demokratikus normákat, a jogállamiságot elvető, megbízhatatlan önkényuralom képét mutatja, amelyik szembefordul az európai értékekkel és szerződésekben vállalt szövetségeseivel. De mindez előre látható volt – ezen az úton nem is juthattunk máshová. Mármost csak az a kérdés, hogy legalább az orbánista rendszer szempontjából mi volt mindennek az értelme?
Belpolitikai számítás szerint a Nyugattal folytatott „szabadságharc” hangzatos meghirdetésének, az egész verbális hajcihőnek még csak lehetett némi hozadéka, hiszen a rezsim lételeme a szüntelen háborús kommunikáció, a küzdelem bármi ellen, amitől meg kell védeni a nemzetet. És Orbán egyebek között alighanem ettől is remélt nagyobb mozgásteret – vagyis kétharmadot a parlamentben. De abban már nincs semmi racionalitás, hogy valóban alapvető konfliktusokat vállal az Európai Unióval és Amerikával, miközben gazdasági, politikai és katonai szempontból egyaránt az atlanti szövetség haszonélvezője. Ebben a kalandban alighanem nagyobb szerepet játszanak a politika pszichológiai tényezői, mint a reális megfontolások.
És éppen ezért inkább csak illúzió, hogy a mégoly félreérthetetlen külföldi jelzések elegendőek lesznek a józan politikai fordulathoz. Nem beszélve arról, hogy még mindig nem tudjuk, igazából mit ígérnek bizonyos üzleti köröknek a Putyinnal kötött, feltételezhetően informális megállapodások – kivált a paksi atomerőműre vonatkozóan. Meglehet, a külpolitikában folytatott „függetlenségi” küzdelem igazi célja éppen az, hogy némely magánzsebek lefölözhessék a keleti nyitás előnyeit. Ami sok mindenre magyarázatot adna persze, de ettől mégsem függhet egy ország geopolitikai pozíciója. Akárhogy is van, Orbán Viktor elérkezett arra a pontra, amikor elhatározásra kell jutnia a saját jövőjét illetően. Mert minden ambíciója kevés a nemzetközi erőviszonyok megváltoztatására, és a külpolitikai elszigeteltségben mindent elveszíthet.
Csakhogy bármennyire ésszerű is volna a hátraarc, nem felel meg a miniszterelnök természetének. Valószínűbb, hogy még mindig taktikázni próbál, mint a török kollégájával tartott, amúgy teljesen érdektelen sajtótájékoztatóján, ahol már kissé visszafogta magát: a mintaadó illiberális demokrácia helyett ezúttal inkább a családcentrikus török politikát magasztalta. Ami enyhén szólva nevetséges – tekintve, hogy az utóbbi években rohamosan iszlamizálódó rendszer tagadja például a nők egyenjogúságát -, Orbán mégis úgy vélhette, ezzel az ártatlan megállapítással legalább nem fog vihart aratni.
Ám ha mindannyiunk jól felfogott érdekében végtére csakugyan megpróbálna kiegyezni Brüsszellel, Berlinnel és Washingtonnal, az ilyesféle semmitmondás nem lesz elég. Akkor komolyabb színvallásra fog kényszerülni.
