Nem nagyon tudom tisztelni azokat a politikusokat, akik ha kikerülnek a pikszisből, már másnap „megvilágosodnak”. Amíg a zakójukon a tisztségükkel járó sok csillagot viselték, amíg a szolgálati autó éjjel-nappal a rendelkezésükre állt, csillogó szemmel, arcra fagyott, alázatos mosollyal csüngtek az „előljáró” minden szaván.
Szeretném előrebocsátani: a jelenség rendszerfüggetlen. Nem akarok messzebbről példákat hozni (noha, tehetném) elég visszamenni a rendszerváltás első napjaiig, amikor egymást lökdösve jöttek-mentek a damaszkuszi úton az addig tisztelettel övezett, majd megtérő politikusaink. Hadd ne említsek másokat, mint az élen menetelő korábbi megyei titkár - Népfront elnök - politikai bizottsági tag - minisztert; vagy az egykori berlini, moszkvai nagykövetet, külügyi KB titkárt; az MSZP-ből jobb szélre került politológus egyetemi tanárt; a korábban szépen elismert, az aczéli kultúrpolitika előtti hajbókolástól sem távol álló írókról, művészekről, na és persze pályatársainkról nem is beszélve.
Talán ezt a „nemzeti értékünket” is besorolhatnánk a hungarikumok közé, nem is lógna ki onnan jobban, mint a Béres csepp, vagy az Ilcsi-féle szépítőszerek. A listáról majd csak akkor kellene törölni, ha egyszer eljutunk addig az ideális állapotig, amikor a kormányzat módszereivel egyet nem értő politikus – mint az egykori energetikai helyettes államtitkár vagy a volt mezőgazdasági államtitkár - köszön szépen és veszi a kalapját. Felállnak, csinálják mások, csinálja az, aki maga is úgy gondolja.
És akkor nem kellene visszabeszélni, utólag magyarázkodni, megmondani a tutit.
