- Bodó Viktor: sokáig a lehetetlennel harcoltunk

- Úgy tudni, hogy hosszú ideig mérlegeltek mielőtt bejelentették, hogy hét év után megszűnik a Szputnyik Hajózási Társaság. Ez a döntés megfutamodásnak számít?

- Jó kérdés, hogy mi számít megfutamodásnak. Ezért is hezitáltunk hosszasan, hogy ne indulati tényezők döntsenek.

- Akkor mi döntött?

- Nagy felelősség egy társulat életéről gondoskodni. Hét év hosszú idő, ez is bizonyítja, hogy egy működő modellt sikerült felépítenünk. És itt nem térnék ki a szakmai eredményekre, mert nálunk sok esetben nincs összefüggés a szakmaiság és a fenntarthatóság között. Amikor az egészet elkezdtem csinálni, már akkor világos volt, hogy ez egy nagyon nehéz terep. Aki manapság független színházat akar működtetni ebben az országban, nagyon kemény fába vágja a fejszéjét, mi azonban alapvetően itthon akartunk játszani, de egy könnyen mozgó, mobilis csapatot szerettünk volna, amely alkalmas hazai és külföldi koprodukciók létrehozására. Így a hazai működési támogatás mellett nemzetközi segítségre is számíthat és ez is lélegeztetheti.

- De végül is mégis elfogyott a levegő…

- Igen, de az elején, amikor a grazi és kölni színház vezetői megtudták, hogy alapítanék egy független színházat, azonnal belementek abba, hogy közös produkciókat hozzunk létre. Szintén az elején volt egy próba- és játszóhelyünk, a MU Színház, amit az azóta elhunyt Leszták Tibor ajánlott fel. Aránylag nyugodtan dolgozhattunk, nem voltunk lépéskényszerben, hogy azonnal nagyon sikeres előadásokat kell csinálnunk. A külföldi partnerekkel nem is volt gond, a külföldi koprodukcióink mindig jó előre tervezhetőek voltak, de a teljesen kiszámíthatatlan hazai támogatási rendszer egyre nagyobb rizikót jelentett, amit most már nem tudtunk vállalni. Egy ideig felvettünk kölcsönöket, de már ebbe is belefáradtunk. Noha végig figyeltünk arra, hogy ne növekedjünk túlságosan, most amikor megszűnünk, tíz színészből és hét fős műszaki és egyéb stábtagból áll a csapat. Mindig egymás kezéből vettük ki a munkát, mindenki több mindent csinált.

- Tényleg érdekel, hogy mi döntött végül amellett, hogy a megszűnést válasszák.

- Azért vacilláltunk hosszasan, mert volt bennünk egy rossz érzés, hogy ha megszűnünk, akkor végül is hagyjuk magunkat megfojtani. De ez a gesztus jelentheti ennek az ellenkezőjét is. Tehát ha nem biztosítottak a kellő körülmények, akkor mi ezt nem csináljuk tovább. Olyan kompromisszumokat kellett volna kötni, amiket én már emberileg nem tudtam vállalni. Kirúghattam volna a csapat felét, vagy megfelezhettem volna a fizetéseket, csak azért, hogy túléljünk. Gyakran dolgoztunk hét-nyolc hétig külföldön, akkor ott azt hittük és el is hittük, hogy Magyarország is egy európai ország, egy uniós tagállam. Nálunk is, akárcsak Németországban, vagy Ausztriában áttekinthetőbbek lesznek az állami támogatások, egy idő után Magyarországon is kialakul a mecenatúra kultúrája és akár egy független színház is nyugodtan tervezhet két-három évre előre. De nem ez történt. A színházi szakmában kialakult erőviszonyok sem kedveztek nekünk, illetve a döntéshozók nem úgy gondolták, hogy a független színházakat nagyobb mértékben kell támogatni, mint korábban.

- Úgy tudom, hogy hazai működési támogatásuk az elmúlt években jelentősen nem csökkent.

- Ez így van. De mindig nagyon késve írták ki a pályázatot és nagyon késve érkezett meg a pénz, egyáltalán nem volt tervezhető. Ez óriási gondot jelentett. Nem gondoltuk soha, hogy bennünket el kell, hogy tartson teljesen az állam, de az a kicsi sem volt soha biztos, az arányosabb finanszírozásról nem is beszélve.

- Produkciókra támogatást viszont, egyáltalán nem kaptak az utóbbi időben, ennek mi lehetett az oka, hiszen elismert, sikeres előadások sorát hozták létre.

- Az elején azt gondoltuk, hogy azért nem kapunk produkciós támogatást, mert kormánykritikus előadásokat csinálunk. De nem szeretnék paranoiás lenni ezzel kapcsolatban. Nem tudom, mi lehet e mögött, lehetséges, hogy egyszerűen csak érdektelenségről, vagy tudatlanságról van szó. Mivel nem kaptunk itthon produkciós támogatást, fel is vetődött bennünk, hogy akkor itthon nem is játsszunk, de nem tehettük meg, mert működési támogatást azért kaptunk és mi itthon is akartunk színházat csinálni. Így a működési támogatás egy részét beletettük a produkciókba. De ez a folyamat elkezdte megrövidíteni a társulat életét.

- Említette, hogy kormánykritikus előadásokat hoztak létre. Érezte, hogy a Fidesz hatalomra jutása óta politikai hadjáratot indított a független színházak ellen?

- A kultúra egyéb területein is történtek szomorú dolgok. Ide is befészkelte magát a politikai sötétség és a hülyeség. Más területeken gyakran megfigyelhető, hogy elkezdődik egy politikai kivéreztetés, aztán hirtelen érkezik egy Fidesz közeli új vezető és egyszer csak újra jön az állami segítség. A független színházak esetében azt hiszem hiába várunk a fideszes szimpátiájú megmentőre. Nem fog megérkezni. Szerintem egyszerűen nem is tudják mi is pontosan a Szputnyik és azt sem, hogy melyik független társulat mikkel foglalkozik. Mi az, hogy színházi nevelés. Hogyan is próbálja egy egy kis társulat a működését megoldani. Az igaz, hogy amikor elkezdték eltaposni az egészet, akkor lett egyre hangosabb ez a szféra.

- Lehet, hogy a politikusok nincsenek eléggé képbe a független színházakról, de például Vidnyánszky Attila, a Nemzeti Színház igazgatója, a Magyar Teátrumi Társaság elnöke nagyon is képben van. Ő többször is elmondta, korábban túl sok független színház kapott állami támogatást és ezért törvénymódosítást kezdeményezett, emiatt pedig hátrább sorolódtak a pénzosztásnál ezek a csapatok, illetve egy kalapba került nagyon sok társulat.

- Ez így van. Ugyanazon a kicsi pénzen kell nagyon sokaknak osztozniuk. Nálunk minden a pénzről szól, de szerintem nagy baj van az egésznek a kommunikációjával, illetve a kommunikáció kultúrájának a hiányával. Nálunk komoly probléma, hogy nem képesek különböző nézetű emberek egy asztalhoz összeülni és felelős döntéseket hozni, félretéve a saját érdekeiket egy nagyobb ügy miatt. Úgy viselkednek, mint az óvodában. Egy veszekedés után ki balra megy, ki jobbra, nem hajlandó szóba állni egymással és ellenségnek tekinti a másikat. Ez az Orbán-kormány komoly „eredménye”, hogy ellenségeket kreált különböző emberekből és ellenségeskedést szított, ami aztán úgy is maradt, ahelyett, hogy értékes dolgokban vennénk részt közösen. Másrészt, ha a napi híreket elolvassa az ember, borzalmas dolgokat tapasztal a mélyszegénységtől az egészségügy helyzetéig és elszégyelli magát, hogy miként mer előállni ebben a helyzetben egy független színház ügyeivel. Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy mi is fontosak vagyunk, de nem tudom, hogy össze lehet-e mérni ezeket a dolgokat.

- A kultúrán belül is óriási aránytalanságok figyelhetők meg.

- Ami a Magyar Művészeti Akadémia, de akár több „fideszes” intézmény kivételezettsége körül zajlik, az egy horror. A kulturális területen belül nagyon sok értékes dolgot lerombolnak, ugyanakkor viszont elképesztő herdálás és pénzkidobás zajlik. De azt sem szeretném, hogy arra, ami a független színházakkal történik, rátelepedne egyfajta ellenzéki gőz, ez az egész pénzosztás a korábbi kormányok alatt sem ment zökkenőmentesen. De az is igaz, hogy a magyar színházi szakma sem volt képes összefogni, kiállni önmagáért, vagy egymásért. Félelemből, vagy kétségbeesésből mindenki megpróbálja a saját helyzetét erősíteni.

- A szakmai szolidarás segíthetett volna?

- Igen, a színházi szakmának egyértelműen ki kellett volna állnia a függetlenekért és lobbizni kellett volna és kellene most is az egész területért. Mert közös érdekünk, hogy egymástól merőben eltérő színházi formációk születhessenek meg és működhessenek.

- Vajdai Vilmos, a TÁP Színház vezetője pénzgyűjtésbe akart kezdeni a Szputnyik megmentéséért, de ön lebeszélte őt erről. Miért?

- Vajdai Vili gesztusa is kicsit indulati reakció volt, de mindenképp jó szándékú. Azért kértem őt, hogy állítsa le ezt az akciót, mert a megszűnésről mi döntöttünk. Biztos lesz azonban olyan ügy, amikor tényleg szükség lesz az összefogásra. Ezt az energiát meg kellene hagyni akkorra.

- Egy civil alap létrehozása is felvetődött hasonló célokra.

- A civil segítség nem mentesíti az államot az alól, hogy felelősen költse el az adófizetők pénzét. A független színházak finanszírozásából nem vonulhat ki az állam, inkább más dolgokból kellene kiszállnia. Rajtunk pedig már nem kell segíteni. Sőt, mi nem is kértünk senkit, hogy mentsen meg. Mi kitaláltunk egy szervezetet, létrehoztunk egy minőséget. De kiderült, hogy az adott körülmények között ezt nem tudjuk tovább biztosítani. Ezért úgy gondoltuk, hogy abbahagyjuk.

- Ez kudarc?

- Talán az is, de inkább egy tehetetlenség érzés. Sokáig a lehetetlennel harcoltunk, és ez vitt minket előre. Ennek most vége. A legrosszabb azt megtapasztalni, hogy mást vélnek értékesnek itthon és egy országgal arrébb.

- Ekkora a különbség ebből a szempontból mondjuk Graz és Budapest között?

- Igen, óriási a különbség.

- És ez miben nyilvánul meg?

- Leginkább abban, hogy ha valaki már bizonyított, az jár valamivel, leginkább bizalommal. A megbecsültség pedig nem vállveregetés formájában történik, hanem a körülmények biztonságában. Itthon akkor kaptam egy Jászai Mari-díjat, amikor elkezdődött a független színházak támogatásának zárolása. Nem is értettem, mit kezdjek a díjjal, tegyem fel a Vaterára? Hiszen ez a díj nem lett beárazva, a társulatomnak semmit nem jelentett. Először azt, hittem tévedésből tüntettek ki, hiszen közben azt éreztem, hogy amit csinálunk, az meg nem kell.

- Arra sohasem gondolt, hogy kilépjen a független alkotói létből és pályázzon egy állami, vagy független színházra?

- Erre nem, de arra igen, hogy amit létrehoztunk valahová át kellene menteni. De nem látunk olyan színházat, amit most meg tudnánk pályázni. Sajnos ezek az igazgatói pályázatok általában nem tiszták. Vagy az marad, aki eddig volt, vagy jön valakinek a haverja, vagy kimatekozzák és érvénytelenítik.

- Külföldön mennyire érzékelik a magyar kultúrpolitikai anomáliákat?

- Abszolút szolidárisak. Többet tudnak rólunk, mint mi róluk.

- Az ön személyes rendezői, illetve a Szputnyik szakmai sikertörténete, valamint a társulat megszűnése között elég nagy az ellentmondás. Biztos, hogy ez már nem oldható fel valahogy?

- Amikor el kellett dönteni, hogy vége, azzal vigasztaltam magam, hogy talán ez felfogható egyfajta jeladásként, annak kifejezésére, hogy nem mennek rendbe a dolgok. A céget egy kis produkciós irodaként, illetve a színházi nevelésre szakosodott Mentőcsónak projektünket továbbra is fenntartjuk. Ez egy kisebb létszámú csapat, lényegesen alacsonyabb költségekkel.

- Tavaly először rendezett a Vígszínházban, A revizort vitte színre, március közepén lesz egy újabb premierje a Szent István körúton, a Koldusopera és mindkettőben szerephez jutottak a Szputnyik színészei is. A Szputnyik valamiképp továbbélhet a Vígszínházban?

- Nem akarunk beépülni a Vígszínházba, noha nagyon örülünk annak, hogy Eszenyi Enikő igazgató felajánlotta ezeket a lehetőségeket.

- A revizor óriási visszhangot váltott ki. Ez meglepte?

- Kicsit. Bár semmi különöset nem csináltuk, csak tettük a dolgokat. A darab kapcsán próbáltunk arról beszélni, hogy mi is történik ebben az országban. Az előadásról azt is írták többen, hogy ma a színház átvette a politikai kabaré szerepét. Ez részemről rendben is van. Jó, ha tudunk még nevetni önmagunkon.

- A Koldusoperánál is számíthatunk ezekre az elemekre?

- Az egész darabnak van egy intelligens, ironikus humora. Egyetemlegesen beszél a korrupcióról, a maffia összefonódásokról. Brecht figurái pontosan kifejezik ezeket a szituációkat, nem kell külön rátéteket alkalmazni.

- Ami a független színházakkal történik, megállítható, vagy a Krétakör és önök után újabb áldozatai lesznek ennek a folyamatnak?

- Bízom benne, hogy ez a folyamat megváltozik. De az is lehet, hogy könnyebb úgy élni, ha én ezt gondolom. Amikor eldőlt, hogy megszűnik a Szputnyik, azt mondtam, elmegyek ebből az országból. Ki kell pihennem ezt az egészet. De sokan elmentek, és mi is, amikor kint voltunk, mindig nagyon vártuk, hogy itthon legyünk, itthon dolgozhassunk. Sok sikert megéltünk külföldön, az itthoni siker mégsem hasonlítható össze azokkal.

- A jövőben mégis maradnak a szinte kizárólagos külföldi munkák?

- Nekem szerencsére sok külföldi meghívásom van. Rendezek majd Bécsben, Hamburgban, Zürichben. Kíváncsi vagyok, ha csak a rendezésekre kell figyelnem, akkor ez hogyan hat rám.