Szociáldemokrata vitairatot készített az „Orbán-rezsim utáni Magyar Köztársaság Európa-politikájáról” Ujhelyi István, az MSZP EP-képviselője. A vitairat a neten is megtalálható. A cím rokonszenves optimizmust tükröz, hiszen ma még elég keveset tudunk arról, mikor és hogyan születik meg majd az Orbán-rezsim utáni, új Magyarország. Én ennél aktuálisabbnak érzem azt, hogy a jelen körülmények között, itt és most a magyar baloldal – és a vele rokonszenvező médiumok, szellemi műhelyek – milyen Európa-politikát folytassanak. Miként válaszoljanak a görög válságra, az ukrajnai konfliktusra, a bevándorlásra, az európai egységgel szembeni, növekvő szkepszisre.
Újhelyi dolgozata meg sem említi Görögországot, noha a Sziriza győzelme alapvető fordulatot jelent az európai baloldal történetében. Igaz, hogy a Sziriza az Európai Parlamentben más baloldali csoporthoz tartozik, mint az MSZP, de nem hiszem, hogy a szocialista értékek iránt fogékony embereket érdekelné ez a különbségtétel. Míg a válság Európa nagyobbik részén (sajnos nálunk is) a szélsőjobboldalt erősíti, addig Görögországban a társadalom egy radikális baloldali erőbe fektette a bizalmát. Minden baloldali ember közös érdeke Európában, hogy ez a bizalom ne szálljon el, a nemzetközi banktőke és egy-két dúsgazdag ország pénzügyminiszterének rövidlátása ne taszítsa újból válságba Görögországot. Ha a Sziriza elbukik, akkor a most benne bízó milliók könnyen azok felé fordulhatnak, akik már nem hisznek a demokratikus választásokban, az európai egységben.
A görög társadalommal való szolidaritás kifejezése az MSZP-nek is jót tenne, hiszen hitelesebbé tenné szakítását a neoliberális gazdasági és pénzügypolitikával. Bármilyen harcosan is indult a Sziriza, mai követelései nagyon is mérsékeltek, szociáldemokrata jellegűek. Ha ezeket sem sikerül teljesíteni, akkor mi értelme van egyáltalán baloldalinak és demokratának lenni Görögországban és más, örökös megszorításokra ítélt országokban? Magyarország nem tagja az euró zónának, az MSZP ellenzékben van, s egyelőre nincs nála baloldalibb és jelentősebb erő a hazai politikai palettán. Így igazán megengedhetné magának, hogy néhány gesztussal a Sziriza, és az őt választó görög társadalom mellé álljon.
Az ukrán válság remélhetőleg lecseng akkorra, amikor megszületik az „Orbán-rezsim utáni” Magyarország. De a válság mélyén levő kérdésre, az Európai Unió és Oroszország stratégiai viszonyára már most válaszolni kell. Az Egyesült Államok néhány európai szövetségesével együtt láthatóan ki akarja szorítani Oroszországot Európából. És bár nyilvánvalóan nem akarja megsemmisíteni, sőt, kereskedni is szeretne vele, de úgy képzeli, hogy egy egységes, betonszilárd EU-NATO tömbként kell a perifériára szorított oroszokkal szemben fellépnie. Németország, Franciaország és térségünk néhány kisebb országa ezzel szemben Európa részeként, stratégiai és kereskedelmi partnerként tekint Oroszországra, amelyet nem a határai mellé telepített fegyverekkel, hanem az együttműködéssel kell megnyerni a békének. Lengyelországot leszámítva a visegrádi országok és Ausztria is ezt a vonalat képviselik, és meggyőződésem, hogy ez Magyarország alapvető nemzeti érdeke is. Orbán Viktornak nem az a bűne, hogy az Oroszországgal való partnerség fenntartására törekszik, hanem az, hogy ezt kihívóan, egyéni kalandként, antidemokratikus belpolitikai körítéssel teszi.
A hazai demokratikus ellenzék egy része ebben a kérdésben amúgy maximálisan az amerikai állásponttal, s az azt képviselő lengyel és balti jobboldali kormányok élesen oroszellenes hangvételével azonosul. Nem hiszem, hogy az MSZP-nek is ezt kellene tennie. Huszonöt éven át még ellenfelei is elismerték külpolitikusainak higgadtságát, szakértelmét, diplomáciában való jártasságát. Ezt most sem szabadna feladnia, hiszen éppen a válságos és feszült pillanatokban van igazi szükség a mérsékletre, a tárgyilagos elemzésre. Egyes hírportálok hisztérikusan oroszellenes kirohanásainak szerzői amúgy sem lesznek soha szocialista szimpatizánsok, nem érdemes az ő kegyüket keresni. A magyar szocialistáknak azt kellene megmutatniuk, hogy az Oroszországgal való partnerséget össze lehet egyeztetni az uniós szolidaritással. Ahogy azt az amúgy kormányon levő francia, német, osztrák, cseh és szlovák szocialisták, szociáldemokraták teszik.
A bevándorlás fájdalmas és nehéz kérdés, amely ürügyén a jobboldalnak könnyű olcsó demagógiát szítania. A politikai üldözötteknek menedéket kell nyújtani, ahogy ezt annyi magyar is megkapta más nemzetektől a történelem során. A gazdasági menekültek esetében ezzel szemben arra kell törekedni, hogy saját hazájukban teremtődjenek meg az emberhez méltó életkörülmények. De ami a Koszovóból érkező menekült áradatot illeti, az Európai Parlament baloldali képviselőinek azt is számon kellene kérniük az uniós intézményeken, hogy hova tűntek a Koszovóba öntött euró milliárdok, miként fulladhatott tökéletes kudarcba az EU Koszovó-politikája? Mert a koszovói menekültek tragédiájáért nem ők maguk, de nem is a tömeges megjelenésüktől megriadt egyszerű magyarok, hanem magas állású uniós és tagállami vezetők a felelősek.
