Londoni melegek és leszbikusok egy kis csapata elhatározza, hogy kiáll a sztrájkoló walesi bányászok mellett, élesen szembefordulva a Thatcher-kormány intézkedéseivel. Méghozzá a kézzel fogható támogatást választják. Gyűjtést indítanak az anyagi biztonság nélkül maradt bányászcsaládok javára, hogy a sztrájkolók ne legyenek kénytelen feladni a Vasladyvel szembeni követeléseiket.
Erről szól a valóságos eseményeken alapuló Büszkeség és bányászélet című nagyszerű brit vígjáték. A Jane Austen-regény filmsikerére játékosan utaló magyar cím nem csak szellemes, hanem sejteni engedi, hogy itt egy nagyon szórakoztató és szeretni való történet következik. A történetet keretként az 1984-es illetve 1985-ös londoni Büszkeség melegfelvonulás színes forgatagának jelenetei fogják közre. A színházi nehézsúlyúként számon tartott rendező, Matthew Warchus Stephen Beresford forgatókönyvéből rendezett mozi egy újabb ragyogó iskolapéldáját mutatja be annak, mit is jelenthet ma a film társadalmi elkötelezettsége, szociális érzékenysége. Itt a jogaikban valamiképpen megsértett emberek szolidaritásáról van szó, anélkül, hogy a szerzők lemondanának a közönség magas igényű szórakoztatásáról.
A Büszkeség és bányászélet emlékeztet arra, hogy a brit film egyik legkiemelkedőbb vonulatát éppen ezek az elkötelezett filmek alkotják. Ebben például Ken Loach életműve az egyik élenjáró, de kiemelkedő példa a kevésbé neves Peter Cattaneo remek filmvígjátéka, az Alul semmi is, vagy a kultrendezőként körülrajongott Stephen Daldry szívhez szólója, a könnyzacskókat is megcélzó és ugyancsak bányászkörnyezetben játszódó Billy Elliot. De gondolhatunk a hétköznapi embereknek elkötelezett művek között olyanokra, amelyek nem szociális, hanem politikai szemszögből szolidárisak a jogaikban sértettekkel, mint (az ugyancsak a Mozinet forgalmazásának köszönhetően nálunk is bemutatott) a Tiltott táncok című nagyszerű filmre, amely egy kis ír közösség teljesen köznapi igyekezetét meséli el a harmincas évekből. Arról, hogy egy táncterem miként testesíti meg a szabadság szellemét egy kis település teljesen hétköznapi lakóinak életében. Sok távoli és közeli brit filmben látjuk, milyen elemi erővel képes hatni a vásznon a teljesen névtelen emberek egyszerű vágyainak megjelenítése, az úgynevezett munkásosztály tagjainak drámai vagy vígjátéki küzdelme, akár megtörtént, akár kitalált események köré szerveződnek a jelenetek.
A Büszkeség és bányászélet az 1984-es londoni Pride-felvonulással indul. A film központi figurája, Mark, észak-ír meleg aktivista és ekkor fogalmazza meg társainak, hogy az ő civil harcuk a szexuális identitás megválasztásának szabadságáért éppen úgy a Thatcher-kormány konzervatív diktátumaiba ütközik, épp úgy ki van téve a regnáló hatalom gőzhengerének, mint a sztrájkoló bányászok szociális biztonságért folytatott küzdelme. A kétféle csoport között tehát természetes a szolidaritás. A kakastaréj-formájú frizurájával szinte mai figurának ható, jóképű és jó eszű meleg fiú és társai megalapítják a melegek és leszbikusok segélycsapatát a bányászokért, s óriási vehemenciával kezdenek hozzá a gyűjtéshez. Ennek során van mit figyelnie a nézőnek, hogy hányan és hányféleképpen reagálnak a nyolcvanas évek közepén a londoniak a leginkább punk-stílusra ütő külsővel eléjük lépő fiúk és lányok felszólítására, hogy adományozzanak a sztrájkolóknak.
Az előítéletek egész skáláját játssza le a film a néma megvetéstől a bunkó gyűlölködésig, anélkül, hogy a köznapi megjelenés hitelességét sértené bármilyen mesterkélt teátrális megoldással. Az ügy ott kezd forrósodni, mikor kiderül, hogy a sztrájkszervezők nem hajlandók elfogadni a melegek segítségét, az előítéleteiktől vezetve és attól tartva, hogy ügyük komolyságát veszélyezteti a gyanús társasággal való együttműködés. A megállíthatatlan aktivisták, éppen mert tudatában vannak annak, hogy a jogaikban hátrányba tolt mindkét csoportnak, bányászoknak és melegeknek, egyaránt erőt kölcsönözhet az együttérzés, az összetartás. Fogják magukat, kisbuszt bérelnek és elmennek a sztrájk központjába, egy kis dél-walesi településre, hogy átadják az összegyűjtött támogatásukat.
Matthew Warchus ezekben a nagyszámú szereplőt mozgató jelenetekben éri el a humoros ütköztetés és a komoly mondandó együttes érvényesítésének csúcspontját. A bányásztelepülés lakóinak előítéletekből, indulatos kitörésekből, megértő jószándékból, elzárkózó tiltakozásból, okos nyitottságból és még sok minden másból összetevődő mozgása, az egyéniségek szellemes és sok humorral megrajzolt figuráinak koreográfiája elsőrangú. Példaértékű, ahogy a történetmesélésben érvényesül a drámai és a humoros mozzanatok aránya, ahogy a falusi társadalom megosztottsága a meleg csapat szolidaritását illetően fokozatosan felfoszlik, s a bigott ellenzők végül is háttérbe szorulnak. Ahogy nagyon ügyesen és finoman nevetséges melldöngetéssé silányul a melegek elleni „férfias” kakaskodás. A legszórakoztatóbb, hogy egyéniségeket, emberi viselkedéseket figyelhetünk működés közben egy meglehetősen éles helyzetben. Remekül jellemzett figurák mindkét oldalon – ez a film egyik legnagyobb erénye. És néhány erős jelenetbe foglalt egyéni sorsok bontakoznak ki sorra, például a többségtől eltérő szexuális identitását vállalni bizonytalan fiú útja, vagy a szülőhelyére visszamerészkedő meleg fiatalember drámája, az AIDS akkor berobbanó fenyegetése. Ugyanígy a meleg szolidaritás kérdésében megosztott bányászok egy-egy hangadó figurája, a rivalizáló bányászfeleségek életteli akciói – mind remek pillanatok.
A nagyszerű színészgárdának – a meleg vezér Bill Nighy és a bányászfeleség Imelda Staunton és a többiek remeklésének - köszönhetően hiteles és élvezetes a példásan filmmé épített példabeszéd a szolidaritásról. A zárójelenetben az erkölcsi megerősítésként és vörös faroknak megkapjuk az 1985-ös londoni Pride-felvonulást, amelyen a bányászfalu lakói lelkesen vesznek részt a meleg aktivisták között.
(Büszkeség és bányászélet *****)