Kísérteties sorok. Valahányszor Franz Kafka valamelyik elbeszélését, regényét olvasom, ezek a világ elembertelenedését pontosan leíró sorok jutnak eszembe. Tragikus, hogy semmit sem veszítettek időszerűségükből. Ma is hivatalokba citálnak, bevallásokat iratnak, számítógépen tárolják adatainkat, megaláznak, semmibe vesznek. Valahol., valakik írnak rólunk a titokzatos Könyvbe, és napról napra éreztetik velünk: nem vagyunk szabadok!
A "tömegember" képe
Franz Kafka hősei sem szabadok. Titokzatos hatalmak kerítik be őket. Láthatatlan, felismerhetetlen hatalmasságok nyomorítják a magányos embert, aki tétován, majd egyre reménytelenebbül sóvárog az élet útvesztőiben. Műveiben különös hatást tesz a tél, amely például A kastély című regényét is keretezi. A modern filmművészet jellemző képe a végtelenbe tárulkozó hómező. Fekete pont, magányos ember araszol benne, mígnem eltűnik szemünk elől, s marad az üres tér. Ezt hirtelen egy hang metszi ketté, s emberek népesítik be, akik áhítattal, de saját gondolataik nélkül hallgatják a hang birtokosát. Az ösztönöket megmozgató Hang fontos szerepet játszik Márai Sándor Sértődöttek című regényében. Érződik, hogy rémiszt és tehetetlenné tesz. A Hang birtokosa uralja az arc és tartás nélküli, sodródó tömeget.
A múlt század kezdete óta mintha újraszületnének a római diktátorok, megszüntetik a demokráciát, amely a görögök ideálja volt. Szinte jelképes az a filmrészlet, amely Hitler bécsi bevonulását ábrázolja. Középen nyitott autóban a Führer kétoldalt pedig az ujjongó tömeg karlendítve. Alig néhány évvel később ugyanezek az emberek boldogságban úszó arccal ünneplik a németeket elűző csapatokat. A "tömegember" képe, amint bekövetkezett a korszakváltás: a polgári rendet és a demokráciát a megtévesztésen és hazugságokon alapuló új korszak káosza váltotta fel.
Az értékek elveszítésének folyamata egy életművön belül is megmutatkozik. A német irodalomban a Kafkánál mindössze néhány évvel idősebb Thomas Mann regényeiben, a magyarban Márainál. A Buddenbrook ház a 20. század küszöbén mutatja a hanyatlás, az átalakulás jeleit.
Az előző század közepén még virágzott a család Johann Buddenbrook mint polgár, kiegyensúlyozott gondoskodásával, életvitelével a felvilágosult demokratikus gondolkodás megtestesítője. Fiából, a konzulból hiányzik már a vitalitás, arra törekszik, hogy Isten rendelése szerint jó üzleteket kössön, ám hiányzik belőle az igazi vallásos érzés és az üzleti szellem. A lassú hanyatlás fiai sorsában teljesedik be: Christian tehetetlen, sodródó, magát művésznek álcázó "beteg pont a család testén", amint bátyja, Thomas jellemzi. De ő sem igazi polgár, bár zseniális elgondolásaival felfejleszti a céget és a várost is.
Szenátorként is szenvedélyesen dolgozik azokért a célokért, amelyekben maga sem hisz, egyénisége, modora méltán szerez népszerűséget számára, a város lelkesen ünnepli a cég fennállásának évszázados jubileumát. Thomas, miközben fogcsikorgatva küzd a fényes látszat megőrzéséért, halálra szánt, önmaga esendőségének tudatában lévő ember: s vele búcsúzhatunk egy sokáig uralkodó életformától, eszmevilágtól.
Göring-, Goebbels-utódok
Ennek helyét foglalja el az új morál: a Mario és a varázslóban testet öltött gonoszság, a fasizmus romboló szellemisége, amelyet Cipolla, a varázsló jelenít meg. "Ez a férfi úgy tűnt fel számunkra - írta Thomas Mann, aki feleségével szerepel az olaszországi üdülőhelyen, a regény díszletében -, mint megtestesülése mindannak a furcsaságnak, kísértetiességnek, feszültségnek, amely ott tartózkodásunk egész atmoszféráját megtöltötte." Mussolini és a diktatúra világa az ordító, ünneplő tömeggel, amely ellenkezés nélkül, szinte készségesen hajtja fejét a diktátor igájába. Arctalanná, akarat nélkülivé tett emberek ünneplik megrontóikat, akik immár tetszésük szerint, önmagukat isteni hatalommal felruházottnak tekintve akaratuk alá vonják őket.
Hitler maga is megszállottan kereste hatalma isteni igazolását: az 1938-as Anschluss után első intézkedéseinek egyike volt, hogy a bécsi Burgban kiállított koronázási ékszereket Nürnbergbe vitesse és ott különlegesen védett helyen őriztesse a legnagyobb titokban. Az ékszerek között különleges értéket és jelentést tulajdonított egy díszes lándzsafejnek, amely a legenda szerint Longinus százados fegyverzetének maradványa volt. A százados azzal fúrta (volna) át a kereszten függő Jézus szívét. Évszázadról évszázadra öröklődött az az elképzelés, hogy az, aki a lándzsát birtokolja, a világ ura lesz.
A Führer a legendás lándzsát tekintette diktatúrája és hatalma dologi megtestesítőjének. A kisebb diktátorok is különböző tárgyakban, építményekben mutatják hatalmasságukat és annak égi igazolását. Hozzá hasonlóan kiválasztottak és másodrendűek összetételének látják a társadalmat. A faj már nem olyan meghatározó tényezője rasszista ideológiájuknak, fontosabb számukra az egy szövetséghez, párthoz tartozás kiválasztottságának büszke tudatát növelni, s ezt kisebb-nagyobb adományokkal erősíteni, anélkül, hogy a másodrendűvé alázottak érdekeivel törődnének.
A kisebb diktatúrákban is vannak Göring-, Goebbels-, Himmler-utódok, csak más a rangjuk, de hasonló a hatalmuk és a gyűjtőszenvedélyük. A diktatúra légkörében lubickoló új Göring is szenvedélyes műgyűjtő, s állnak a hivatalok, amelyekben hozzáértők búvárolják az iratokat, a felsőbbrendűség igazolására. Táborok is vannak, ahová elüldözik az életben hagyott alsóbbrendűeket. A világ néhány részén hasonló népirtás folyik, mint Hitler korában, s némely hatalmak ugyanolyan süketnek, vaknak tettetik magukat, mint akkor a sunyítók.
A "felső" igazság
Az a korszak, amelyet a Buddenbrook ház jelképezett, véget ért. Hiába védelmezte romjait, hiába láttatta élő organizmusnak a polgárról vallomást író Márai Sándor, menthetetlennek bizonyult. Másik világrend lépett helyébe, amelynek hátborzongató valóságát Franz Kafka előlegezte regényeiben. Személytelenségét, arctalanságát már nagyszabású és töredékes írásaiban is érzékeltette.
"Gregor Samsa egy reggel nehéz álmából arra ébredt, hogy ágyában óriási, csúf féreggé változott. Páncélszerűen kemény hátán feküdt, és látta, a fejét kissé felemelte, domború, kemény, ív alakú páncélokkal ízelt hátát." - Így kezdődik a híres Átváltozás, az író Naplójában pedig a következő megállapítást teszi: "Egy pillanatra úgy éreztem, páncélba vagyok burkolva… Milyen messze van tőlem a karom!" A magányra ítélt ember tehetetlenül vergődik a páncél szorításában, ahonnét nincs menekvése. Körülötte pusztaság, mint A falusi orvosban vagy A kastélyban, mert az író szerint az egyes ember a semmiben él.
Az új világ megszünteti a reménybe kapaszkodás lehetőségét: a magányból nem érdemes átlépnünk a közösségbe, ott ugyanis megszűnik a gondolkodás lehetősége és az arctalan büntetőhatósággal találjuk szembe magunkat. A kastélyban a földmérőt hívatja az uraság, és mihelyst eleget tesz a hívásnak, azonnal nyomozni kezdenek utána: miért jött, milyen gyanús cél vezérli, s nem tudja igazolni magát, mert "fölülről" nem nyúl feléje segítő kéz, a telefon is néma. "Fölfelé" nincs út, aki "lent" van, úgy érzi, mintha gúzsba kötötték volna: nincs számára kiút, menedék.
Az ember ellenséges, titokzatos mechanizmus rabságába kerül, ellene fordul a jog is, amely évszázadokig az igazság szolgája volt. Mostantól azonban csak egyetlen igazság létezik, melyet "fölülről" mozgatnak és diktálnak, a kastélyban és a kastélyokban élők érdekét szolgálja. Bármikor és bárkire lesújthatnak a sajátosan értelmezett jog eszközeivel, melyek az egyszerű ember számára átláthatatlanok. Josef K.-t egy reggel az ismeretlen felsőbbség utasítására letartóztatják. Így indul A per, írója talán leghíresebb regénye. Bűne, ha egyáltalán van, számára is titok. Szemben áll a személytelen, titokzatos felsőbbséggel.
A hétköznapi, nyomorúságos ember előtt egyszer csak feltárul egy "kísértetvilág", amely nem ismer irgalmat, s félelmetes voltát nyomatékosítja Kafka már-már szenvtelen távolságtartása, az a mód, ahogy kérlelhetetlen pontossággal ábrázolja a legképtelenebb helyzeteket, eseményeket, amelyek mind azt bizonyítják, hogy védtelenek vagyunk, igazságot csak a véletlen közreműködésétől remélhetünk. (Hitler rettegett vérbírájával épp akkor végzett egy bomba, amikor a következő halálos ítéletet akarta kimondani.)
"Mindazt, amit írtam (akár megjelentek folyóiratokban, akár kéziratban vannak vagy levelek formájában) kivétel nélkül el kell égetni." Ez volt Kafka végakarata, amelyet hagyatékának gondozója (majd kiadója) Max Brod szerencsére nem teljesített. Mi a magyarázata a kategorikus utasításnak? Talán kísérleteknek szánta az írásait? Netán maga is elijedt az általa ábrázoltaktól? Bizonytalan volt önmagában, hogy valóban író-e?
Mindegy. Máig tartó kultusza azt mutatja, hogy amit megírt, - sajnos - érvényes a halála utáni és a mai korra is. Szomorú igazság, de vitathatatlan. Abban a nagy - és kis világban, amelyben élünk, nem az igazság, hanem az embert lealacsonyító és présbe szorító igazságtalanság uralkodik. Ahogy megjósolta.