B. I.-nek
Amikor odaköltözött, szembe azzal a házzal, ahol Moldova György is lakott, de már az új építésű lakótelepi lakásba, tán még valami büszkeségfélét is érzett. Nem mintha olvasta volna Majakovszkij ihletett versét a szovjet fürdőszobáról, de az élményt megtapasztalta: ünnepélyes érzés meleg vízben, kádban mosakodhatni, ha gyufával is kell begyújtani hozzá a fűtőrezsót. Meg a külön félszoba is jó dolog, még akkor is, ha nővérével kell megosztani. Dehogy gondolta panelproli gyereknek magát, hiszen alig néhány ilyen háromemeletes épület állt csak a környéken, a falakat téglából húzták fel, minden lakáshoz csinos erkély tartozott. A szocialista beton gangszörnyek csak évekkel később csúfították el a Körősi Csoma utca mentén a környéket.
Szemben sörgyári bérkaszárnyák, kissé odébb deszkakerítésű udvarok, a ház másik oldalán grundként funkcionáló beépítetlen telkek. Az utca végén nem állt még sem a művelődési ház, sem odébb, a kerületről elnevezett mozi. A kocsma, persze, megvolt emitt is, ugyanúgy a sarkon, mint a Mádi utcában, csak itt étteremnek becézték. A templom szintén elérhető közelségben, csakúgy, mint a könyvesbolt: előbbit egyáltalán nem, utóbbit viszont sűrűn látogatta. Igazi városközpontba – éppen Budapest mértani közepébe – csöppent tehát, ami már akkor is túl szépen hangzott, bár igaz volt. Mindenesetre busz járt erre, villamosról nem is beszélve. A „városi házak” és az „éles sarok”, amelyek régebben oly elérhetetlen messzeségben voltak, most kézzel fogható közelségbe kerültek. Az új iskolájába sem kukoricaföldek mentén kellett elgyalogolnia, hanem a „Csaji park” mellett, amely törött sörösüveg halmaival, leszaggatott padjaival és elcsúfított szobraival már akkor sem nyújtott olyan idilli képet, hogy óra helyett elbóklásszon benne, de amely mégiscsak a civilizációt testesítette meg. Ha másban nem, legalább abban, hogy a nagy orosz zeneszerző nevét viselte.
Hirsch Jenő életében komoly előrelépés történt. A korábbi lakóhelyén a legmegbecsültebb figurának a „drogista” számított, egyszobás, bár emeleti lakásának előkelő réztáblája büszkén hirdette magasabb kasztba tartozását – később csalódás volt megtudni, hogy a fennkölt megnevezés mindössze bolti eladót takart egy belterületi drogériában. A ház többi lakója zömmel téglagyári és sörgyári segédmunkás, öreg nyugdíjasok és egy vénlány ápolónő. A Martinovics téren viszont büszke és öntudatos szakik éltek, az értelmiséget a harmadikon egy tornatanár házaspár képviselte, de az igazi kakukktojásnak az első emeleti műszerész maszek számított. Úri környezet, soha egy hangos szó, veszekedés, önbutító részegeskedés. A munkásosztály, ha nem is paradicsomba, de a kispolgári lét felé menetelt bíztató léptekkel azon a tájékon és akkortájt, a 60-as években.
Hanem az iskola. Az csalódást hozott. Csupa fiú az osztályban, az alsóba jártak ugyan pisis lányok is, de velük rangon aluli lett volna szóba állni. Később, persze ezek a kislányok valamelyest mégis csak megnőttek, és akkor már bemerészkedett velük a kőbányai ifiparkba, és valahol a Berlioz és a Csajkovszkij szobor között elcsattant, jórészt a levegőbe, az első csók is. Ennél nagyobb élmény volt a frissiben ácsolt színpadon Demjén Rózsit láthatni a Liversing együttesben, de ez már 1968-ban történt, mikortájt Charlie és a Decca is gyakran járt a Halom utcai művelődési klubba, Hirsch Jenő pedig addigra egy nyóckerületi elitgimnáziumba. Arrafelé pedig a Kex és Baksa-Soós volt a sztár, de jobb híján megtette a Gemini is a budai Ifiparkban.
Szerencsés nemzedék az övé. Kimaradt a háborúból, volt kisdobos, úttörő és KISZ-tag, de már a pártba nem kellett belépnie. Német Lehelt és Kovács Erzsit nem erőltették rá, tűrték, hogy az Illés, Omega és a Metró, de akár Bajtala legyen számára isten. 68-ban még kicsi volt, hogy tiltakozzék, 84-ben már nem bántották, ha elégedetlenkedett a Los Angeles-i olimpia bojkottja miatt. A „nagy generáció” terheit nem viselte a vállán, de élvezte a 60-as évek felszabadító beat forradalmának minden előnyét. A rendszerváltásba már érett felnőttként, legfeljebb ha mérsékelten kompromittálódva érkezett és megkapta az újrakezdés egzisztenciális esélyét. De főleg a hitet, hogy gyermekkori álmai mind megvalósulnak, és szép új világ jövend.
Hirsch Jenőnek úgy hozta az élete, hogy sok év telt el, amíg újra elhaladt a Mádi utcai ház előtt és oda bekukkanthatott. A szuterénben már nem lakott házmester, egyébként semmi nem változott. A sarki kocsma is ugyanúgy a helyén volt. Ötven éve várt rá, hogy az utcának ezen oldalát lebontsák, szétbuldózerezzék, tegyék a földdel egyenlővé és épüljön már ide legalább egy olyan lakótelep, mint az úttest másik oldalán. Kilenc évesen ez volt leghőbb vágya. Arrébb kellett költöznie, hogy megvalósuljon és a „telepre” kerüljön. Ahol aztán felhúzták azokat a beton bértömböket, amelyek a nyomort nem számolták fel, legfeljebb csak továbbköltöztették. A sörgyári szörnyépületekhez sem nyúlt azóta senki. Aki az élet napos oldalára akart kerülni, annak innen is odébb kellett állnia.
Hirsch Jenő ezért aztán soha nem tudta eldönteni, hogy igazából milyen nemzedék tagja is ő. Csak hallomásból, még inkább olvasmányaiból ismerte azon romantikus időket, amikor Mandarin, a híres vagány csavargott a bányatavak vidékén, nem járt soha a Vigyázó Ferenc utcában, nem úszta meg a katonaságot, a szocializmust és a kapitalizmust. Nem látta meg egyiknek sem az emberarcát.
Igaz viszont, hogy gyermekkora nyomorúságának színteréről elkerült. Csak Kőbánya maradt a helyén megingathatatlanul.
