A világegyházban bekövetkezett szemléletváltásról azonban a hazai közvélemény csak elvétve értesült. Napjainkban pedig az egyház szerepét bitorló közéleti személyek felszínes nyilatkozatai olyan ideológiai káoszt teremtettek, amelyek megnehezítik a hitelességre törekvő tájékozódást.
Az inkvizíciótól Darwinig
Közismert tény, hogy a hit és a tudomány konfliktusa a Galilei-perben manifesztálódott, amikor is az inkvizíció által börtönbe záratott tudósnak, hogy a máglyától megmeneküljön, vissza kellett vonnia a heliocentrikus világképre vonatkozó tanait, mivel az nem volt összhangba hozható a bibliai világképpel. Mert akkor és ott úgy látszott, hogy egy természettudományos felfedezés cáfolja a Szentírás igaz voltát, ezért eretnekségnek tekinthető. Ha egyszer a Szentírásban az van megírva, hogy Józsue - az amoritákat megsemmisítő győzelem érdekében - megállította a napot (Józs 10,10-15), akkor a föld semmiképpen sem keringhet a nap körül.
Ugyanígy, hasonló logika alapján utasították el a darwini evolúciós elméletet is, amely a Teremtés könyvének első két fejezetében leírtakkal ellentétben egy hosszú fejlődés eredményének tekinti az embert. A bibliai teremtéstörténetben ugyanis az Isten szavára jelennek meg az állatok különféle fajai, s minden egyéb biológiai és fejlődéstörténeti előzmény nélkül a teremtés csúcspontjaként, maga az ember. S míg az evolúció a politeizmust, Isten természeti voltát feltételezi, addig a bibliai teremtéstörténet az emberiség egyetlen őstől való származását, vagyis a monogenizmust, az egy őstől való származást vallja.
A teremtéstörténet egymásra következő mozzanatinak sorrendje sem felel meg a tapasztalt természeti rendnek, mivel a növények megteremtése megelőzi az égitestek „égboltra helyezését” (Ter 1,17). Így aztán nem volt sokáig fenntartható a hétnapos teremtéstörténet hét egymást követő korszakként való értelmezése sem.
Meg kell jegyeznünk, hogy Darwin „Az ember származása és az ivari kiválogatódás” (1871) című művében, amely az emberre is kiterjesztette elméletét, nem tagadta a kezdeti formák isteni teremtését. Sőt, azt is érdemes megemlítenünk, hogy tanait nemcsak a keresztények, hanem a marxisták is támadták, az utóbbiak a létért való küzdelem Malthustól eredő értelmezése miatt.
Összefoglalva elmondhatjuk, hogy a régmúltban a hit és a tudomány kapcsolata nem volt problémamenetes. Ebben a vonatkozásban is találó a néhai Suenens bíboros lelkiismeret ébresztő kijelentése, mely szerint az egyház története alázatra tanít. S ez az alázat teszi megszívlelendővé Ferenc pápa vonatkozó nyilatkozatát.
Teremtés a semmiből
Évszázadokkal később jutott el a szentírástudomány odáig, hogy a bibliai történeteket hermeneutikai módszerrel - az értelmezést és megértést vizsgáló filozófiai tudományág eszközeivel -, egzakt szövegkritikai módon analizálja. Nem utolsó sorban Isten üzenetének, a kinyilatkoztatásának jobb megértése és pontosabb értelmezése céljából. A Szentírás-kutatásban úttörő szerepet játszottak a protestáns egyházak s az felismerés, hogy a szent szövegeket – s ez alatt nemcsak a zsidósággal közös könyvre, az Ószövetségre, hanem az Újszövetségre is gondolnunk kell! – a jobb megértés érdekében célszerű összevetni a korabeli judaisztikai irodalom alkotásaival. A különböző források közléseinek párhuzamba állítása új és megalapozottabb információkhoz segítették a szövegértelmezéssel foglalkozó kutatókat.
Ezeknek a szempontoknak a figyelembe vételével juthatunk el arra a felismerésre, hogy a teremtésről szóló beszámoló valójában mit is akar a tudtunkra adni. Eszerint a mindenség léte Isten akaratára vezethető vissza. Magának az esemény-sorozatnak a leírása megegyezik a korabeli világképpel. Ám abban a vonatkozásban különleges, hogy a szomszédos kultúrkörből származó kozmogóniák istenei általában már valamilyen meglévő anyagot használnak föl a „munkálkodásukhoz”, míg a Szentírásban szereplő Elohim vagy Jahve puszta szavára keletkezik a világ. A semmiből való teremtés aktusát jelentő héber „bara” szót a Szentírás kizárólag erre és mindig csak a Mindenhatóval – sohasem az emberrel! - kapcsolatban használja.
A szentírási szerzők gyakran alkalmazzák az úgynevezett történeti ok-okozati összefüggést, amikor is a jelen helyzetet vagy állapotot egy korábbi eseménnyel vagy jelenséggel, mint okkal magyarázzák. A hatnapos teremtéstörténet leírásakor – alighanem a babiloni fogság idején - is ez történik: keresik a választ arra, hogy honnét a világ? A válasz hitbeli meggyőződésük, illetve az isteni sugalmazás alapján születik.
Ha tehát a járulékos formákat a szentírási szövegekről lefejtjük, akkor juthatunk el a kinyilatkoztatás lényegéhez, a hitigazságokhoz, mindahhoz, amit egy vallásos embernek hinni kell.
Természettudományos világnézet
Ebből azonban semmiféle következtetést sem lehet levonni a Föld, a Naprendszer, avagy a világegyetem keletkezését és működésének törvényszerűségeit illetően; az mindenestül a természettudomány szuverén territóriuma. A hittudománynak és a természettudománynak nem azonos a kutatási területe és merőben más a tevékenységük célja is, ezért nincs, nem is lehet ellentét köztük. Ezért beszélhetett a zsinat Gaudium et spes kezdetű, „Az egyház és a mai világ viszonyáról” szóló lelkipásztori konstitúciójában a természettudományok jogos autonómiájáról (nr. 59.). Az egyház részéről tehát megszűnt az az indulatoktól sem mentes és a szuverén gondolkodók számára ellenszenves igyekezet, hogy a szellemi élet területén is mindenek fölött álló és minden kérdésben megfellebbezhetetlen illetékességű szervezetként definiálja önmagát.
A marxizmus-leninizmus viszont a saját ateista világnézetét természettudományosnak nevezte, amivel egyúttal azt is akarta sulykolni, hogy vele szemben minden egyéb más világnézet, kiváltképp annak vallásos változatai, a hit bizonytalanságának és tudománytalanságának csapdájában vergődnek.
Valójában azonban a világnézet filozófiai gyökerű reflexió, s mint ilyen, módszerében eltér a természettudományok egzakt és kísérleti módszereitől. Másrészt a természettudományba vetett hit nem zárja ki a természetfelettiben való hitet. Ha viszont valaki csak a természettudományban akar hinni, ismeretelméleti szempontból ugyanarra a pályára téved, mint ahol a természetfölöttibe vetett hit létezik. Végül is az a kérdés, hogy az önmagában fönnállót, az abszolútumot személyes vagy személytelen valóságnak tekintjük-e? Nem a természettudomány területén, hanem itt, ezen a ponton válik el egymástól a vallásos és a materialista világnézet.
A beteljesedés felé tartunk?
Hogy nem a természettudomány területén válnak szét a világnézeti kérdések, bizonyság erre Teilhard de Chardin (1881-1955) életműve. Az evolúciós elméletre épült a Kínában és Indiában kutatómunkát folytató, neves francia jezsuita paleontológus teológiája, amely szerint a dinamikusan fejlődő világ az „ómega pont”, a beteljesedés felé tart, azaz végső soron Jézus Krisztusra irányul. S itt Chardin az egyre növekvő komplexitásra és konvergenciára hivatkozik. Filozófiai-teológiai írásai egyházi indexre kerültek (és büntetésből küldték Kínába is), elsősorban nem a fejlődéssel kapcsolatos álláspontja miatt, hanem inkább azért, mert bizonyos kijelentései mögött az Istent a természettel azonosító elképzeléseket lehetett felfedezni. Halála után azonban az egyházon belül is egyre több követője akadt, akik tág horizontú elméletétől ihletve értékelték nemcsak az evolúció, hanem a természettudomány más területeken elért eredményeit is.
A Chardin-i koncepció nyomán fogalmazódott meg, hogy a statikus szemléletű teremtéssel szemben mennyivel inspirálóbb egy dinamikus, az evolúcióra épülő teremtés feltételezése. A világ fölötti Isten alkotását nem egy hagyományos „kézműves” modell, egy ügyes kezű mesterember fúrása-faragása szerint kell elképzelni, hanem inkább – korunk igényének megfelelően – egy programozóként, aki útjára indít egy bonyolult, önmagát is reparálni-módosítani képes folyamatot, amelynek végpontjaként, egy hozzá hasonló, ámde kisebb lehetőségekkel rendelkező programozó, az ember születik.
Bizonyítékot keresnek
Ugyanakkor érdemes megjegyezni, hogy sokak szerint az evolúció nem természettudományos tény, hanem elmélet. Akadnak a természettudósok közt olyanok, akik ennek helytállóságát éppen a bizonyítottság hiánya miatt vitatják és arra hivatkoznak, hogy a Darwin által feltételezett átmeneti fajok egyetlen példányát sem sikerült még megtalálni. Itt említhetjük meg például Adnan Oktar könyvét, aki Harun Yahya írói álnév alatt publikálta „Az evolúciós csalás” című, világnyelvekre lefordított és számos országban nagy népszerűségnek örvendő művét. Ő azt állítja, hogy a régészeti leletek nemhogy igazolják, hanem kifejezetten cáfolják is az evolúciót.
Nem vagyunk hivatottak arra, hogy a kérdést eldöntsük. Legfeljebb annyit érdemes hozzáfűznünk, hogy tudományos körökben az evolúció általánosan elfogadott álláspontnak mutatkozik. Hazánkban a kiváló Csányi Vilmos is ennek az elméletnek az elkötelezett híve. Az evolúciót elutasítók többsége nem is annyira tudományos igénnyel jelentetik meg műveiket, mint inkább a bestseller igényű stílusjegyek használata révén igyekeznek népszerűségre szert tenni.
A Harun Yahya és a hozzá hasonló szerzők bevallottan világnézeti okok miatt tagadják az evolúciót, s ez sokat levon megállapításaik és egyébként imponálóan gazdag hivatkozásaik tényszerűségéből. Hiszen természettudományos kérdéseket nem lehet világnézeti alapon eldönteni. Rosszul teszi, aki ateista világnézetének megdönthetetlen bizonyítékaként hivatkozik az evolúcióra, s még rosszabbul, ha valaki vallásos világnézete alapján tagadja az evolúciót.
A pápai nyilatkozat jelentősége
Ferenc pápa nyilatkozta, amely szerint sem az ősrobbanás, sem pedig a földi életnek az evolúció révén történő kialakulása nem összeegyeztethetetlen a teremtésről szóló katolikus tanítással, nem előzmények nélküli. Ezért hivatkoztunk Teilhard de Chardinre. Sőt, a napjainkban elhangzó pápai kijelentésről szóló hírforrások is megemlítik, hogy a 20. század közepétől már Ferenc pápa elődei sem zárkóztak el mereven az evolúciótól.
Mi az, ami Ferenc pápának ezt a nyilatkozatát az ettől eltérő témájú kijelentéseihez hasonlóan a világ közvéleménye számára mindig újra és újra érdekessé és vonzóvá teszi? Valóban csak a posztmodern kor emberét érdeklő kérdések újfajta megközelítéséről van szó, és nem tartalmi újdonságokról?
Már a második vatikáni zsinat is szükségét érezte, hogy az egyháznak a világgal való kapcsolatát új alapokra helyezze. Ezért tett hitvallást az emberről - írja Gál Ferenc „A teremtett és megváltott ember” című könyvében. Ez a zsinat nem hirdetett ki egyetlen új dogmát sem, de olyan szemléletváltozást szorgalmazott, amely gyökeresen át akarta alakítani a hívő emberek felfogását. Sajnálatos módon ez a szemléletváltozás azonban csak részben következett be.
Ferenc pápa ennek - a még mindig az újnak tekinthető – szellemiségnek a jegyében beszél. Nem a tekintély-elvűségre hagyatkozva szólal meg, hanem a posztmodern kor emberének gondjait, problémáit a maga valóságában vizsgálja. Hívő meggyőződését nem arra használja, hogy az ő felfogásától eltérő vagy azzal ellentétes nézetektől elhatárolódjon, hanem empátiával nézi a világot és tudatában van annak, hogy minden kérdésre ő sem képes választ adni.
Ha nem így volna, hogyan is hangozhatna el egy pápa szájából egy ilyen kezdetű mondat: „Hogy jövök én ahhoz?”
