Alig egy héttel azelőtt, hogy megérkezett Párizsba az új irodalmi Nobel-díj híre, a Le Nouvel Observateur interjút közölt az íróval. Semmi előjel, semmi sejtés, csak éppen annyi, megjelent Patrick Modiano sorrendben harmincadik regénye, és ebből az alkalomból kereste föl az írót Jérôme Garcin, a heti magazin munkatársa, vallana új kötetéről.
Bevezető soraiban az újságíró úgy jellemezte alanyát, hogy a legnagyobb alkotók közül talán ő az egyetlen, aki bocsánatot kérne olvasóitól, amiért friss alkotásával "megzavarta". Modiano olyan - ábrázolta Garcin -, mint az emeleti szomszéd, aki szabadkozik, amiért szombat esti mulatságával zajt csapott.
Márpedig - fűzte hozzá az újságíró - ez a szerénység nem tettetett. A friss Nobel-díjas - ódon könyvekkel tapétázott dolgozó szobájában - elmesélte azt is, hogy minden sorát, igen valamennyit, kézzel, töltőtollal veti papírra, 2014-ben nincs szövegszerkesztője.
Sőt, régi, divatjamúlt mechanikus írógépen sem tud pötyögtetni. E-mail címe sincs, minek is, az asszonyának van, egy családban annyi elegendő. Ha meg pontot tesz egy befejezett kézirat végére, máris elégedetlen, kezdené elölről, nem tetszik neki az, amit alkotott.
Csöngött a telefon...
Így tenne október 2-ikán megjelent új regényével is (mindössze 160 oldal), amely természetesen fiktív történet, mégis, a töretlen alkotói hagyomány jegyében bizonyos mértékben önéletrajzi jellegű. A címe szabados fordításban "Ne tévedj el lakónegyededben", a hőse pedig bizonyos Jean Daragan, embergyűlölő, aki három hónapon át nem látott senkit.
Magányában egyszer csak telefoncsöngetés veri föl. Egy zsaroló, aki Gilles Ottolini néven mutatkozik be, azt állítja, rábukkant egy címjegyzékre. Állítólag Daragan tulajdona, és kellő ellenérték fejében hajlandó volna visszaszolgáltatni.
Az első vele közölt nevekből a történet hőse az 1950-es évekből megkísérli fölidézni gyermekkorát, egy Párizs környéki házból, ahol eredetileg anyja őrizte a listát, és ahol emlékezete szerint drámai események is történtek.
Ezt a korszakot Modiano fölidézte már az 1980-as évek végén megjelent munkájában. Jelentősége mindennek azért van, mert harminc kötete kivétel nélkül csakugyan autobiográfiai természetű, családi históriákat elevenít föl. Olyanokat, amelyek jószerivel még születése előtt estek meg, ő maga nem volt tanújuk.
A friss francia Nobel-díjas szerénységét mi sem igazolja jobban a párizsi napilapokban megjelent beszámolóknál. Amelyek megörökítették a kitüntetés hírére összeverbuvált rögtönzött sajtóértekezletet állandó kiadójánál, a Gallimard-nál (szakadatlan hűség).
Az írót ebédje közben érték el a hírrel, a közelében nem is volt telefon, a lánya bukkant rá. Az ő kedvese, gyermekének atyja, svéd dalénekes, egykori gitáros, malmöi születésű. Marie reggel a Twitterével babrált, így bukkant rá édesapja fotójára. A közlésre Modiano hitetlenül hallgatott, a felesége ejtett csupán egy könnycseppet. Az író rá is szólt, "Dominique, hagyjuk a jeleneteket".
De szólt tovább a telefon, jelentkezett gratulációjával François Hollande államfő, amit az író azzal magyarázott, ez csak természetes "hiszen a dicsőség Franciaországot érte". A kora délután két órára, a Gallimard-kiadóhoz összeverbuvált sajtóértekezletet aztán csak úgy négy óra felé lehetett megnyitni, mert keresték az elbújt mikrofonokat.
Az összegyűlt újságírók serege szüntelenül faggatta az ünnepeltet. A válaszok igencsak sokszínűek voltak, "Hő… igen, kicsit…", szabatosan nehezen álltak össze a mondatok, és rendszerint nem is fejeződtek be.
Pedig Modiano általában beszédeiben is választékos, soha nem nyögvenyelő. Ezúttal igaz, a meghatottság egyáltalán nem volt színlelt. Ugyancsak a Le Nouvel Observateur később csokorba összeszedte az olvasók reagálásait. Bizonyos Nicole azt telefonálta, "sokaknak lehetne példa Modiano szerénysége", egy Marc pedig ezt azzal toldotta meg: "nagy író, nagy szerénység".
Bujkálásban nőtt fel
A megállíthatatlanul özönlő lapkommentárokból aztán szinte teljes egészében összeállt az életmű. Modiano harminc kötete kivétel nélkül a családi környezetből merítette forrását.
Korban is szűkre szabott, néhány évből, Franciaország háborút követő eszmélésének idejéből származik, amit az író személyesen nem élhetett át, ő 1945-ben született, szájhagyományokból állt össze valamennyi kötet, Párizs ébredésének napjaiból.
Még az sem mondható, hogy válogatott forrásokból, mert a család nem éppen polgári tájakról indult el, a társadalom perifériájáról, ezért is tekinthető minden részlet "valódinak".
A papa a XX. század elején született Párizsban, kicsit olasz, kicsit görög eredetű zsidó famíliában. Életművész lehetett, később a főváros fölszabadulásának idején a piacok tájékán lebzselt, precíz megfogalmazásban a nélkülözések korában "feketézett", bujdokolva a szimatoló rendőrök elől.
Gyakran nyakon csípték, és csaknem ugyanolyan gyakran megszökött. A mama Belgiumban született, az ő atyja eredetileg munkás volt, később földmérő segédszemélyzet, az anyai nagyapa dokkmunkás, az Anvers-i városházánál Meunier világhírű szobra előtt le is fotózták.
Patrick Modiano ezt a szinte hihetetlen családi krónikát úgy írta le, hogy "kutyavilágból indultam de olyanból azért, amelynek mégis van pedigréje".
Az eredetileg belga származású édesanya a náci megszállókkal érkezett Párizsba, német filmforgató csoporttal, amelyben már "művésznőnek", amolyan segédszínésznőnek titulálták.
A francia összeomlás idején 1940-ben, amikor a szülők már ismerték egymást, Angoulemben éltek, de Modiano papának - aki zsidó volt - sikerült elrejtőznie, aztán a pár amolyan hánykolódó bohémek között tengődött tovább.
Már 1944 tavasza körül járt, amikor váratlanul csöngött a telefon, a rendőrség név szerint Monsieur Modianót kereste, később a rendőrfelügyelő személyesen is jelentkezett, de a hajszoltat nem lelte. A hekusok állítólag nem zsidó származása után szimatoltak, de ez is elég volt arra, hogy a pár sürgősen elrejtőzzék.
Mindezt nagy részletességgel, az 1945-ben született Patrick Modiano tette közzé, jóval később publikált hevenyészett összeállításában, majd később, az 1972-ben megjelent "Külső boulevard" című regényében beszámolt arról is, hogy születése után is állandóan költöztek.
Az író négyéves koráig az anyai nagymamánál élt, csak flamandul beszélt, egy szót se értett franciául, intézetbe adták, ahonnan, ahányszor csak ügyeskedni tudott, rövid időkre megszökött.
Végül is azonban hányatott gyermekkora után csak sikerült érettségiznie, beiratkoznia a Sorbonne-ra, de diákéveiből még "bujdokoló fantom hallgatóként" szólt önmagáról. Később pedig inkább derűs öngúnnyal, mintsem keserűen jegyezte le, "az a benyomásom, mintha trágyadombon sarjadtam volna".
