Amikor még azon melegében - vagyis a State Department helyettes államtitkárával folytatott megbeszélése után -, azt kérdezték Szijjártó Pétertől, nem tartja-e sérelmesnek, hogy első washingtoni útja során nem magával az amerikai külügyminiszterrel találkozik, az újsütetű tárcavezető szerényen így válaszolt a riporternek: számára ez nem presztízskérdés, ő azzal tárgyal, akit házigazdái kijelölnek. És bizonyos értelemben helyesen fogalmazott. Tudniillik, amikor az amerikai külügyminisztérium nem a rangjának megfelelő szinten fogadta, a negatív gesztus valóban legkevésbé neki szólt. Hanem a magyar kormánynak.
Noha természetesen előre egyeztették az amerikaiakkal, hogy Szíjjártónak be kell majd érnie azzal a Victoria Nulanddal, aki nemrég egy konferencián szokatlanul éles hangon bírálta Budapest bel-és külpolitikáját egyaránt, a miniszterelnök mégis az utazás mellett döntött - és ezzel tulajdonképp magára vette a beprogramozott leértékelést. Ez a mazochizmus azonban nem vall Orbán Viktorra. Még akkor sem, ha nem személyesen kellett átélnie a politikai devalvációt.
Mi késztette hát arra, hogy a nyilvánvalóan neki szánt pofonért helybe küldje újsütetű külügyminiszterét? Miért volt annyira fontos számára a Washingtonnal való eszmecsere, hogy elfogadott tárgyalópartnernek egy korlátozott felhatalmazású államtitkár-helyettest? Egy olyan tisztségviselőt, akinek az adott helyzetben nyilvánvalóan semmi más dolga nem volt, minthogy fegyelmezetten meghallgassa Szíjjártó együgyű mondókáját, majd ismertesse vele az amerikai adminisztráció előre rögzített álláspontját. Mert ha igaz az, amit külügyminiszterünk az eszmecseréről utóbb nyilatkozott - vagyis, hogy kifejtette Nulandnak: miután az Európai Unió immár minden vonatkozásban elégedett a magyar jogállamiság állapotával, ezért amerikai barátaink szíveskedjenek Brüsszellel megvitatni a maguk kifogásait -, akkor ezért kár volt olyan messzire utaznia. Ezt a sületlenséget akár levélben is leírhatta volna; és akkor postafordultával ugyanaz a válasz érkezik, amit most személyesen is megkapott.
Washingtonban ugyanis tökéletesen ismerik a magyar kormány és az unió között eddig lezajlott csörtéket. Tudják, milyen törvényeket és intézkedéseket marasztalt el egyrészt a Bizottság, másrészt az Európai Parlament. Az sem titok előttük, hogy Orbánék lényegében úgy "orvosolták" önkényes manővereiket, hogy az eredeti állapotokat már nem hozták helyre; így történt ez egyebek mellett például akár a bírák kényszernyugdíjazásával, akár az adatvédelmi ombudsman félreállításával. A médiatörvényen ugyan kozmetikáztak valamicskét, de az több ponton ma is aggályos. S ami a legfontosabb: az európai normáknak megfelelő alkotmányos garanciákat egyáltalán nem állították vissza. Az amerikaiak tehát feltehetően megkérdezték Szijjártótól, vajon miért nézi őket hülyének?
Persze, élhetnénk talán a gyanúval, hogy a miniszter más üzenetet is vihetett magával mindazon kívül, amire a nyilvánosság előtt hivatkozott. Tegyük fel, az volt a feladata, hogy bizalmasan megnyugtató ígéreteket tegyen a túlságosan "elmélyült" orosz-magyar kapcsolatok miatt több, mint aggódó Egyesült Államoknak; olyanokat, amelyekről Orbán persze nem szeretné tájékoztatni a honi közvéleményt, mert könnyen lerombolhatná "szabadságharcos" imázsát. Ám ebből a verzióból az következne, hogy az amerikaiak tapintatosan együtt konspirálnak Szijjártóval, és csak falból tesznek úgy, mintha semmit sem enyhülne a két kormány feszült viszonya.
Ennek a megejtő variációnak azonban alapjában ellentmond, hogy a Szijjártó washingtoni konzultációja után kiadott hivatalos közlemény változatlan nyomatékkal hangsúlyozza bizonyos kormányzati körök korrupciós érintettségét. Tehát az amerikai külügyminisztérium továbbra is fenntartotta vádjait, majd megismételte azt az elvárását, amit a budapesti követség ügyvivője már korábban tolmácsolt: a magyar hatóságok folytassák le a szükséges vizsgálatokat. És Szíjjártó hiába is szajkózta azt a nevetséges kifogást, hogy boldogan meg is tennénk, de nem tudjuk, milyen ügyekben és kiket keressünk, mert az amerikaiak szerint az inkriminált csalások a kormányzat legfelső köreihez vezetnek. Az általuk felhozott példatár egyik kitüntetettje nem véletlenül az elhíresült trafikpályázat volt - köztudomású, hogy azt csak központi irányítással lehetett a rezsim klientúrája javára manipulálni.
Így hát a kérdés továbbra is nyitott marad: mi értelme volt Szijjártó Péter washingtoni útjának? Valószínűleg semmi más, mint az, hogy Orbán megmutassa, mindennek ellenére odaát azért még legalább szóba állnak velünk. Csakhogy közben Rogán Antal éppen törvényben készül lehetővé tenni, hogy Magyarország az oroszokkal szemben foganatosított nyugati szankciók - és az Európai Unió tilalma - ellenére részt vehessen a Déli Áramlat megépítésében. A magyar parlament egyik alelnöke, Latorcai János (KDNP) pedig arról értekezik Iránban(!), hogy az Egyesült Államok elhibázott közel-keleti politikája tehet a terrorizmus felerősödéséért. Miféle megfontolásból hangolták össze mindezt ilyen nagyszerűen?
Alighanem csupán arról van szó, hogy fogalmuk sincs a világról. Meg a felelősségről, amivel ennek az országnak tartoznak.
