Arra kevesen gondoltak, hogy eljön az idő, amikor a tisztálkodás politikai kategória lehet. Sőt, gazdaságpolitikai! Konkrétan szerintem senki fejében nem fordult meg, és most mégis…
A pánikköltségvetés – értsd: nem tudjuk, miért, honnan, de azonnal pénz kell, de sok! – a népesség vélhetően legalapvetőbb igényeit találta megadóztathatónak. A szappant, a tusfürdőt, esetleg a fogkrémet – és nem reklámfogás lesz a kérdés: ettől a mosógép is tovább él-e? Persze a nem házi főzésű pálinka is áldozatul esik, mert a szesz az adószesz, és felkészül még számtalan materiális mártír.
A mosószappan, a Pitralon, a tűzkő, a telexpapír, az ikresített telefon, a tantusz, és még ezer találmánya a zsebfosztogatásnak adóköteles lehet. Csupa olyasmi, amit a vénségükbe belehülyült XXI. századi ostobák nem tudnak földolgozni, mert a XIX. századi sütőtöknél is butábbak.
Néhai Veres Pali bátyám, a nemzet egykori szexológusa, a fogászati hónap alkalmából rádöbbentésileg azt mondta, hogy hazánkban évente egy tubus fogkrémet használunk. Annak is a felét kinyomja a gyerek, a másik fele beszárad… Bár ő ezt csak viccnek gondolta, de most azt is megadóztatjuk…
A szappanadó mai jelkép. Egy illiberális országé. Tuskulj magyar, de büdösen ám!
